„Valaki pedig abból a vízből iszik, amelyet én adok néki, soha örökké meg nem szomjúhozik; hanem az a víz, amelyet én adok néki, örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne.” (Jn 4:14)
A megváltás terve ajándékkal kezdődik és végződik, ezért azt tovább kell adni. Ugyanaz az áldozatkész lelkület, mely üdvösségünket megszerezte, tovább él azok szívében, akik részesülnek a mennyei ajándékból. Péter apostol ezt mondja: „Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgysáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai.” (1Pt 4:10) Jézus pedig így szólt tanítványaihoz, amikor kiküldte őket: … „ingyen vettétek, ingyen adjátok”. (Mt 10:8) Aki teljes összhangban él Krisztussal, abban nem lehet semmi önzés, vagy magába fordulás. Aki iszik az élet vizéből, az felismeri, hogy az „örök életre buzgó víznek kútfeje lesz őbenne”. Krisztus Lelke olyan benne, mint a sivatagban feltörő forrás, mely azért van, hogy felüdítsen mindenkit, aki eped a szomjúságtól, és vágyik inni az élet vizéből.
A Krisztushoz hasonló szerető és önfeláldozó lelkület ösztönözte Pál apostolt is arra, hogy sokféle munkáját elvégezze. Így szól erről: „Mind a görögöknek, mind a barbároknak, mind a bölcseknek, mind a tudatlanoknak köteles vagyok.” (Róm 1:14) „Nékem, minden szentek között a legeslegkisebbnek adatott ez a kegyelem, hogy a pogányoknak hirdessem a Krisztus végére mehetetlen gazdagságát.” (Ef 3:8)
Urunk azt tervezte, hogy egyháza az Őbenne lévő teljességet és tökéletességet tükrözze.
Isten adományaiból folyamatosan részesülünk és miközben megosztjuk másokkal, Krisztus szeretetét és nagylelkűségét mutatjuk be a világnak. Míg a menny nagy igyekezettel gyorsan küldi hírnökeit a világ minden tájára, hogy előrevigyék a megváltás művét, Isten élő egyházának is együtt kell dolgoznia Jézus Krisztussal. Mi Jézus láthatatlan testének tagjai vagyunk. Ő a fej, aki a test minden tagját irányítja. Végtelen kegyelméből Jézus maga munkálkodik az emberi szívekben, és lenyűgöző lelki változásokat visz véghez, melyeket az angyalok csodálattal és örömmel szemlélnek. (Review and Herald, 1908. december 24.)
