„Hogy levetkezzétek ama régi élet szerint való ó embert, mely meg van romolva a csalárdság kívánságai miatt.” (Ef 4:22)
János mondja: „És a világosság – Krisztus – a sötétségben fénylik” – vagyis a világban -, „de a sötétség nem fogadta be azt. Valakik pedig befogadák őt, hatalmat ada azoknak, hogy Isten fiaivá legyenek, azoknak, akik az ő nevében hisznek; akik nem vérből, sem a testnek akaratából, sem a férfiúnak indulatjából, hanem Istentől születtek.” (Jn 1:5, 12-13) A hitetlen világ azért nem menekül meg, mert nem a világosságot választotta. A vérből és a testnek akaratából született régi természet nem örökölheti Isten országát. A régi utakat, az öröklött hajlamokat, a korábbi szokásokat fel kell adni; mert ha ez nem történik meg, az ember nem nyerhet kegyelmet. Az újjászületéshez hozzátartoznak az új indítékok, új ízlések és új hajlamok.
Akik új életre születtek a Szentlélek által, isteni természet részeseivé lettek, és minden szokásukkal és gyakorlatukkal Krisztussal való kapcsolatukról tesznek bizonyságot. Amikor magukat kereszténynek valló emberek megtartják természetes jellemhibáikat és lelkületüket, akkor miben különbözik helyzetük a világiakétól? Ők nem úgy értékelik az igazságot, mint amely megszentel és megújít. Nem születtek újjá…
Senki se érezze azt, hogy nincs szüksége változtatásra. Akik így döntenek, nem alkalmasak az Isten munkájában való közreműködésre, mert nem érzik annak szükségességét, hogy folyamatos fejlődéssel állandóan magasabb célok felé küzdjék magukat.
Senki sem járhat biztonságban, ha nem bizalmatlan önmagával szemben, nem tekint állandóan Isten munkájára és nem tanulmányozza azt készséges szívvel, hogy meglássa saját hibáit; s nem tanulmányozza Krisztus akaratát imádkozva azért, hogy az teljesedjék be benne, általa és rajta keresztül. Ők nyilvánvalóvá teszik, hogy bizalmukat nem önmagukba, hanem Krisztusba vetették. Szent kincsnek tartják az igazságot, készek megszentelődni és megújulni, és állandóan azért munkálkodnak, hogy szavaikat és útjaikat összhangba hozzák annak alapelveivel. Félnek és rettegnek attól, hogy valamilyen – az énnek tetsző – dolgot bálványozzanak, s így hibáik megjelenjenek azokban is, akik bennük bíznak. Ők állandóan arra törekednek, hogy legyőzzék az ént, elvessenek mindent, ami annak kedvezne; és az én helyét Krisztus szelídségével és alázatosságával töltsék be. Krisztust szemlélik, felnőnek hozzá, összegyűjtik a tőle áradó fényt és kegyelmet, hogy ugyanazt áraszthassák másokra is. (Review and Herald, 1892. április 12.)
Ellen G. White
