„Az én juhaim hallják az én szómat, és én ismerem őket, és követnek engem.” (Jn 10:27)
Jézus elvárja mindenkitől, aki az ő katonájának vallja magát, hogy neki szolgáljanak. Elvárja, hogy ismerd fel az ellenséget. Hogy állj ellene, ne pedig bizalmadba fogadd, s ezzel eláruld a szent megbízatást. Az Úr olyan helyre rendelt, ahol fölemelhet és megnemesíthet. Ahol egyre alkalmasabbá válhatsz a munkájára. Ha mégsem éred el ezeket a minősítéseket, akkor csak magadra vethetsz. Az Úr háromféleképpen közli velünk akaratát, hogy irányítson s képesítsen arra, hogy másokat tudjunk irányítani. Hogyan tudjuk megkülönböztetni hangját az idegenétől? Honnan tudjuk, hogy nem hamis pásztor hangja szól-e hozzánk? Isten kijelenti nekünk akaratát Igéjében, a Szentírásban. Szava megnyilatkozik gondviselő szeretetében is és fel is ismerjük azt, feltéve, ha lélekben nem szakadunk el tőle; nem járunk a magunk útján, nem követjük a magunk akaratát, sem megszenteletlen szívünk vágyait. Mert ha ezt tesszük, érzékszerveink összezavarodnak és nem leszünk képesek felismerni az örökkévaló dolgokat. Sátán hangját, mely annyira tettető, úgy fogadjuk, mintha Isten hangja lenne.
Egy másik mód az Isten hangjának meghallására: a Szentlélek felhívásai, aki benyomásokat tesz szívünkre, amelyek a jellemünkbe épülnek be. Ha bármilyen kérdésben kételyeid vannak, legelőször fordulj a szentíráshoz. Ha igazán megkezdted a hit életét, a igazán az Úrnak adtad magadat, hogy teljesen az övé legyél, akkor kezébe vesz, hogy úgy formáljon és alakítson a belátása szerint, hogy tisztességes edény legyen belőled.
Őszintén kívánnod is kell, hogy alakítható legyél a kezében. Kövesd őt, bárhova vezet is, akkor majd rábízod magadat, hogy munkálja benned a céljait, ugyanakkor együttműködsz vele: magad is félelemmel és rettegéssel műveled üdvösségedet. Te, testvérem, nehézségbe ütközöl majd itt, mert még nem tanultad meg tapasztalatból, hogy megismerd a jó pásztor hangját, és ez kétségek és veszedelmek közé helyez téged. Mára már ismerned kellene a hangját. (Testimonies, 5. kötet, 511-512. oldal)
Ellen G. White
