„Örvendezz ifjú a te ifjúságodban, és vidámítson meg téged a te szíved a te ifjúságodnak idejében, és járj a te szívednek útaiban, és szemeidnek látásiban; de megtudd, hogy mindezekért az Isten tégedet ítéletre von!” (Préd 12:1)
Ha átadjuk magunkat Istennek, nagy előnyökhöz jutunk. Így ha jellembeli hiányosságaink vannak – márpedig mindannyiunknak vannak -, akkor egyesülhetünk azzal, aki elég hatalmas megmentésünkhöz. Tudatlanságunkat egyesíthetjük az ő bölcsességével, törékenységünket az ő tartós erejével, s mint Jákób, mi is Isten fejedelmévé válhatunk. Ha összeköttetésben vagyunk Izráel Istenével, fentről jövő erőt kaphatunk, mely képessé tesz bennünket a győzelemre, s ha részt kapunk az isteni szeretetből, akkor utat találhatunk az emberek szívéhez is. Remegő kezünk megerősödhet, amikor a Végtelen trónját szorítjuk, s így szólunk: „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet.” (1Móz 32:26)
Isten bizonyosságát adta annak, hogy megáld minket és áldássá tesz; ez a mi világosságunk, örömünk és győzelmünk. Amikor az ifjak megértik, mit jelent, ha a szívükben Isten kegyelme és szeretete lakik, akkor kezdik felismerni Jézus vérén megváltott jogaik értékét, Istennek szentelik képességeiket és minden Istentől kapott erejükkel azért küzdenek, hogy tálentumaikat a Mester szolgálatában használják fel.
A fiatalok egyetlen biztonsága a bűn és rémtettek korszakában az lehet, ha élő kapcsolatban maradnak Istennel. Meg kell tanulniuk, hogyan keressék Istent, hogy Szentlelke betölthesse őket s úgy cselekedjenek, mint akik tudják, hogy a menny egész serege érdeklődéssel és féltő szeretettel szemléli őket, készen arra, hogy szolgáljanak nekik a veszélyes helyzetekben és a szükség idején. Az ifjakat figyelmeztetésekkel és utasításokkal kell elbarikádozni a kísértések ellen. Meg kell tanítani nekik, milyen lelkesítő feladatokat tartogat számukra Isten Igéje. De ecsetelni kell előttük azt is, milyen veszéllyel jár az, ha csak egyetlen lépést is tesznek a gonoszság mellékútjain. Meg kell tanítani őket arra, hogy tiszteljék Istennek a szent helyekre vonatkozó tanácsait. Úgy kell irányítani őket, hogy határozottan ellenálljanak a gonosznak, és elhatározzák, hogy nem fognak olyan ösvényre lépni, ahová nem várhatják, hogy Jézus elkísérje őket és áldását adja rájuk. (Review and Herald, 1893. november 21.)
Ellen G. White
