„Mikor azért azok szolgálának az Úrnak és böjtölének, monda a Szent Lélek: Válasszátok el nékem Barnabást és Saulust a munkára, amelyre én őket elhívtam. Akkor, miután böjtöltek és imádkoztak, és kezeiket reájok vetették, elbocsáták őket. Ők annakokáért, miután kibocsáttattak a Szent Lélektől, lemenének Szeleuciába; és onnét elevezének Ciprusba.” (ApCsel 13:2-4)
Ó, milyen nagy szükségünk van Isten jelenlétére! Minden munkás imájának fel kellene szállnia Istenhez a Szentlélek keresztségéért. A csoportoknak össze kellene gyűlniük, hogy különleges segítséget és mennyei bölcsességet kérjenek Istentől, hogy Isten népe megtudja, hogyan tervezze, készítse elő és végezze el a munkát. Az embereknek különösképpen azért kellene imádkozniuk, hogy Isten válassza ki eszközeit és Szentlelkével keresztelje meg misszionáriusait.
A tanítványok tíz napig imádkoztak, mielőtt a pünkösdi áldást megkapták volna. Egy értelemre kellett jutniuk abban, hogy mit jelent hatékony imát felajánlani az Úrnak, mind közelebb és közelebb kerülni Istenhez, megvallani bűneiket, megalázni szívüket előtte, hit által Krisztust szemlélni és átváltozni az Ő képmására. Amikor az áldás valóban megérkezett, betöltötte az egész helyet, ahol összegyűltek; s a tanítványok erővel telve elindultak, hogy hatékony munkát végezzenek a Mesterért.
Nekünk is ugyanilyen komolyan kellene a Szentlélek kitöltetéséért imádkoznunk, mint ahogy a tanítványok imádkoztak pünkösd napján. Ha nekik abban az időben szükségük volt a Lélekre, nekünk ma sokkal nagyobb szükségünk van rá. Az erkölcsi sötétség szemfedőként borítja be az egész földet. A hamis tanok minden válfaja, eretnekségek és sátáni csalások vezetik félre az emberek elméjét. A Lélek és Isten hatalma nélkül hiábavaló lenne munkánk, hogy bemutassuk az igazságot. A Szentléleknek kell támogatnia bennünket a harcban; „Mert nem vér és test ellen van nékünk tusakodásunk, hanem a fejedelemségek ellen, a hatalmasságok ellen, ez élet sötétségének világbírói ellen, a gonoszság lelkei ellen, melyek a magasságban vannak.” (Ef 6:12) Nem eshetünk el, míg reményünket és bizalmunkat Istenbe helyezzük. Mondjuk hát el mindannyian, lelkészek és gyülekezeti tagok, amit Pál mondott: „Én azért úgy futok, mint nem bizonytalanra; úgy viaskodom, mint aki nem levegőt vagdos” (1Kor 9:26), hanem élő hittel és reménységgel, várva, hogy elnyerjük a jutalmat. (Home Missionary, 1893. november 1.)
Ellen G. White
