„Nem mintha magunktól volnánk alkalmatosak valamit gondolni, úgy mint magunkból; ellenkezőleg a mi alkalmatos voltunk az Istentől van: Aki alkalmatosokká tett minket arra, hogy új szövetség szolgái legyünk, nem betűé, hanem léleké; mert a betű megöl, a lélek pedig megelevenít.” (2Kor 3:5-6)
Csak azok lesznek képesek ezt az erőt napi szükségletükhöz és tehetségükhöz mérten felhasználni, akik a kegyelmi Forrás állandó és újabb áldásaiban részesülnek. Ahelyett hogy valami távoli jövőre várakoznának, amikor a lelki erő különleges adománya által csodálatos felkészítésben lesz részük a lelkek megnyerésére, naponta átadják magukat Istennek, hogy Isten átformálhassa és hasznos edényekké tegye őket. Naponta megragadnak minden útjukba kerülő alkalmat a szolgálatra. Naponta tesznek bizonyságot a Mesterről, legyenek bár az otthon szerény munkakörében vagy a nyilvánosság előtt.
A felszentelt munkás csodálatos vigasza az a tudat, hogy földi életében még Krisztus is naponként kérte Atyjától a szükséges kegyelmet és csak az Atyával töltött együttlét után ment másokat áldani és erősíteni. Nézd, miként borul térdre Isten Fia imában Atyja előtt! Bár Isten Fia, mégis imával erősíti hitét és a mennyel való érintkezésből merít erőt, hogy ellenállhasson a gonosznak, és segíthessen az emberek ínségén.
Mint idősebb testvérünk, ismeri azok szükségletét, akik gyengeségük ellenére – a bűnnel és kísértésekkel telt világban élve – égnek a vágytól, hogy Neki szolgálhassanak. Tudja, hogy a követek, akiket jónak lát elküldeni, gyenge és tévelygő emberek; azonban mindenkinek, aki teljesen átadja magát, isteni segítségét ígéri. Példája bizonyítja, hogy a mélységes hitből fakadó komoly és állhatatos könyörgés, valamint a művéhez való teljes ragaszkodás és odaadás megszerzi a Szentlélek segítségét minden ember részére a bűnnel vívott harcában. (The Acts of the Apostles, 55-56. oldal)
Ellen G. White
