„Erről ismeri meg mindenki, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretni fogjátok.” (Jn 13:35)
Az ember Isten munkatársa lehet a megváltás nagy művének véghezvitelében. Isten megengedi, hogy minden ember a saját környezetében dolgozzék, ehhez élete kalauzaként Igéjét adja neki. Elküldte a Szentlelket is, mint a gonoszra való minden örökölt és szerzett hajlam legyőzéséhez elégséges hatalmat. A Lélek az Ő képmását vési az emberi eszközök jellemébe, és rajtuk keresztül mindazoknak a jellemébe, akik engednek befolyásának.
Isten arra buzdítja az emberi eszközt, hogy kegyelmének, jóságának és szeretetének bemutatásában működjék Vele együtt, így befolyásolva másokat is. Minden embernek eszközzé kell válnia, melyen keresztül a Szentlélek munkálkodni tud. De csak úgy válhat azzá, ha minden képességét a Szentlélek irányításának rendeli alá. Pünkösd napján Isten elküldte Lelkét és rajta keresztül munkálkodott a fogékony szívekben, hogy mindenkire – akivel a hívők kapcsolatba kerültek – hatni tudjon.
A hozzánk hasonló emberekhez – barátainkhoz és ismerőseinkhez – fűződő kapcsolataink révén felemelő hatást gyakorolhatunk rájuk. Akiket Krisztusba vetett reménységük és hitük tart össze, azok áldást jelenthetnek mások számára. Jézus mondja: „egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket.” (Jn 13:34) A szeretet nem csupán érzés, a körülményektől függő átmeneti érzelem, hanem élő alapelv, állandó hatalom. A szívet a tiszta szeretet forrásai táplálják, melyek Krisztus szívéből, a soha ki nem apadó kútforrásból erednek.
Ó, hogy feléledne a szív, mennyire megnemesednének indítékai és elmélyülnének érzései az ilyen közösség által! A Szentlélek nevelése és fegyelmezése által Isten gyermekei igazán, őszintén és tettetés nélkül szeretik egymást „nem kételkedő és nem képmutató” (Jak 3:17) módon. Ez azért lehetséges, mert szívüket Jézus szeretete tölti be. Egymás iránti érzelmeink Istennel való közös kapcsolatunkból származnak. Egy család tagjai vagyunk, úgy szeretjük egymást, ahogy Ő szeretett minket. Ha összehasonlítjuk ezt az igazi, szent és fegyelmezett érzést a világ felszínes udvariasságával és a túláradó „barátság” semmitmondó kifejezéseivel, ezek úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a búzához a polyva. (Ellen G. White 1888 Materials, 1508-1509. oldal)
Ellen G. White
