„Annakokáért gyönyörködöm az erőtlenségekben, bántalmazásokban, nyomorúságokban, üldözésekben és szorongattatásokban Krisztusért; mert amikor erőtelen vagyok, akkor vagyok erős.” (2Kor 12:10)
Összességében túl sokan vannak, akik elmerülnek saját próbáikban és nehézségeikben. De ha elfelejtenék önmagukat, és azt néznék, hogy mások milyen szükséget szenvednek, akkor nem lenne idejük arra, hogy eltúlozzák saját bánatukat. Az Úrért való buzgó munkálkodás a recept arra, hogy ne a saját bajainkkal törődjünk. Ha segítő kézzel levesszük mások válláról a terheket – melyeket Krisztus mindenkiért hordozott -, akkor Szentlelke csökkenti a mi problémáinkat, s ezek már említésre méltóak sem lesznek. A valódi, őszinte munka egészséges működésre serkenti az elmét, mely egészséges tettekre ösztönzi az izmokat. Bajaink és terheink állandó szaporodása megöl bennünket. Meg kell elégednünk azzal, hogy csak a napi feladatok terhét hordozzuk. A holnapi kötelességek miatti aggodalmat hagyjuk arra az időre, amikor majd el kell viselnünk azokat.
Isten arra szólít fel, hogy képezzük magunkat, hogy el tudjuk végezni az általa ránk bízott munkát, s így az nem fog tehernek tűnni előttünk. A legszerényebb embernek is része lehet a munkában és a jutalomban, a koronázásban, amikor majd Krisztus, Közbenjárónk és Üdvözítőnk lesz megváltottainak királya. Most minden erőnkkel arra kell törekednünk, hogy teljesen odaszenteljük magunkat Istennek. A jelenvaló igazság kirendeléséhez nem tekintélyesebb, jobb képességekkel rendelkező vagy tanultabb emberekre van szükség, hanem olyan emberekre, akik ismerik Istent és akit elküldött, a Jézus Krisztust.
Bármely munkást a személyes kegyesség fogja alkalmassá tenni, mert mindennapi gondolatai és tettei Krisztus akarata szerintiek, így a Szentlélek birtokába veszi őt s ezáltal ajkán erőteljessé válik a jelenvaló igazság. A legalázatosabb lélek is – ha Krisztus Jézussal összeköttetésben van és Krisztusban marad – hatalommá válik és munkája maradandó lesz. Bár segítene az Úr nekünk megérteni az ő isteni akaratát és cselekednénk azt szívből és rendületlenül, akkor örömünk lenne az Úrban. (Home Missionary, 1897. november 1.)
Ellen G. White
