„Ezt pedig cselekedjétek, tudván az időt, hogy ideje már, hogy az álomból felserkenjünk; mert most közelebb van hozzánk az idvesség, mint amikor hívőkké lettünk.” (Róm 13:11)
Testvéreim, Jézust ültessétek szívetek trónjára, az „én” pedig hadd haljon meg. Meg kell keresztelkednünk a Szentlélek által, s akkor nem fogunk leülni és közönyösen ezt mondani: „Mi jöhet még, a prófécia majdnem beteljesedett.” Ó, ébredjetek, könyörgöm, ébredjetek, hiszen tiétek a legszentebb kötelesség! Hűséges őrökként észre kell vennetek a fegyverek csillogását és figyelmeztetnetek kell másokat is, hogy amikor felismerik az igazságot, ne járjanak a tudatlanság útján.
Az Úr kijelentést adott nekünk arra vonatkozóan, ami a földre következik, hogy elmondhassuk azt másoknak is, így ne találtassunk majd bűnösnek abban, hogy önelégülten, tétlenül, ölbe tett kézzel ültünk és jelentéktelenebb dolgokkal vesződtünk.
Sokak elméjét lefoglalja a versengés: ők elutasították a bizonyságtételek által kapott világosságot, mert az nem egyezett az ő véleményükkel. Isten senkit sem kényszerít az ő szolgálatára. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy ráesik-e a sziklára és összetörik-e. A menny döbbenten szemléli az eluralkodott lelki tudatlanságot. Mindannyiótoknak egyénileg kell megnyitni büszke szíveteket Isten Lelke előtt. Értelmi képességeiteket is Isten szolgálatára kell szentelnetek. Isten átalakító hatalmának kell bennetek munkálkodnia, hogy a Szentlélek megújítsa gondolkodásotokat és Krisztus értelme vezessen benneteket.
Ha Sátán ravaszsága álomba ringatja az őröket, s azok nem fogják felismerni az igazi Pásztor hangját, és nem hallják meg a figyelmeztetést sem, akkor Isten félelmében mondom nektek, hogy az emberek vérét az ő kezükből kérik majd számon. Az őröknek nagyon ébereknek kell lenniük, olyan embereknek, akik nem szundítanak el őrhelyükön sem éjjel, sem nappal. Olyan hangon kell megfújniuk a trombitát, hogy az emberek el tudják hagyni a gonoszt és a jót válasszák. A tudatlanságra és a nemtörődöm közönyösségre nem lehet mentség. Minden oldalról nagy hullámok és rejtett sziklák veszik körül bárkánkat, mely darabokra törik, majd elhagyatott roncs lesz belőle, ha
nem Isten lesz a menedékünk és segítségünk. (Review and Herald, 1889. december 24.)
Ellen G. White
