„És az Isten Igéje növekedék; és sokasodék nagyon a tanítványok száma
Jeruzsálemben; és a papok közül is nagy sokan követék a hitet.”
(ApCsel 6:7)
Ahogy a tanítványok Szentlélekkel betöltekezve elmentek és hirdették az örömüzenetet, úgy kell Isten szolgáinak ma is elmenniük. Azzal az önzetlen vággyal kell felvennünk az Úr munkáját, hogy a kegyelem üzenetét elvigyük azokhoz, akik a tévelygés és hitetlenség sötétségében vannak. A Vele való együttmunkálkodásban segít bennünket, másrészt a hitetlenek szívében is dolgozik, hogy munkája a távoli tájakra is elérjen. Máris sokan kapják a Szentlelket, és az utat nem fogja többé eltorlaszolni a kedvetlen közömbösség.
Miért jegyezték fel a tanítványok tetteinek történetét, ahogy szent buzgalommal a Szentlélek indítása és ereje által dolgoztak, ha nem azért, hogy Istennek ma élő népe ezekből a feljegyzésekből ihletést nyerjen az Érette való odaadó munkára? Amit az Úr az akkori időkben megtett népéért, pontosan olyan lényeges, sőt talán még fontosabb, hogy ma élő gyermekeiért is megtegye. Mindazt amit az apostolok megtettek, a mai gyülekezet minden egyes tagjának is végeznie kell. Annyival nagyobb lelkesedéssel és a Szentlélek nagyobb segítségével kell ezt tennünk, amennyivel a gonoszság megnövekedésével az emberek megtéréséhez határozottabb felszólításra van szükség.
Mindenkinek – akire a jelenvaló igazság fénye felragyog – együttérzéssel kell tekintenie azokra, akik a sötétségben vannak. Minden hívőnek tisztán és határozott sugarakban kell visszatükröznie ezt a fényt. Az Úr ma is ugyanazt a munkát várja el, mint amit a pünkösd utáni napokon a Néki szentelt hírnökökön keresztül végzett. Napjainkban, amikor minden dolog vége elérkezett, nem kellene az első gyülekezet buzgóságánál még nagyobb lelkesedésnek fűtenie bennünket? Nem kellene-e Isten erejének sokkal hatalmasabban megnyilvánulnia ma, mint történt az a tanítványok idejében? (Review and Herald, 1903. január 13.)
Ellen G. White
