„A hívők sokaságának pedig szíve-lelke egy vala; és senki semmi marháját
nem mondá magáénak, hanem nékik mindenök köz vala.” (ApCsel
4:32)
Az Írás azt mondja: „Mert szűkölködő sem vala ő közöttük senki”, és azután felsorolja, hogyan segítettek a szűkölködőkön. Azok a hívők, akiknek házuk vagy birtokuk volt, szívesen áldozták fel az ínségesek megsegítésére. Házukat, vagy földjeiket eladták és a pénzt elhozták „és letevék az apostolok lábainál; aztán elosztatott az egyesek közt, amint kinek-kinek szüksége vala”. A hívőknek ez az adakozó készsége a Szentlélek kitöltésének volt a következménye.
Akik elfogadták az evangéliumot, azoknak „szívük-lelkük egy vala”. Egyetlen közös érdek uralta őket: a rájuk bízott misszió eredményessége. A haszonlesést nem ismerték. Szeretetük hittestvéreik és az ügy iránt, melynek hívei lettek, nagyobb volt, mint a pénz és a vagyon iránti szeretetük. Eljárásuk bizonyította, hogy az emberi lelkeket többre becsülték a földi jólétnél. Ez ismétlődik meg mindannyiszor, valahányszor Isten Lelke hatja át az ember életét.
Akinek szívét Krisztus szeretete tölti be, híven követi Annak példáját, Aki érettük szegénnyé lett, hogy mi az Ő szegénysége által gazdagok legyünk. Isten kezéből nyert minden adományt – pénzt, időt, befolyást – az evangélium művének fejlesztésére szolgáló eszköznek tekint. Így volt ez az első keresztény gyülekezetben; így van ma is.
Mélységes benyomást gyakorol a hallgatóságra a gyülekezet által hirdetett igazság, ha észrevehető a tagokon, hogy a Lélek ereje által elfordultak a világ dolgaitól, és áldozatot hoznak, hogy embertársaik is hallhassák az evangéliumot. (The Acts of the Apostles, 70-71. oldal)
Ellen G. White
