„Végezetre, atyámfiai, legyetek erősek az Úrban, és az ő hatalmas erejében.” (Ef 6:10)
Mint nép, mi az Úr eljövetelét kémleljük az ég felhőiben. Gondosan meg kellene vizsgálnunk szívünket, hogy hitben vagyunk-e vagy sem. Úgy tűnik, hogy sokak szemei elé köd ereszkedett, mert nem tudnak a lelki dolgokban helyesen ítélni, és nem veszik észre, hogy Sátán csapdákat állított lelküknek. A keresztény nem lehet a szenvedélyek rabja; őt a Szentléleknek kell irányítania. De sokan lettek az ellenség játékszerévé, mert a kísértések alkalmával nem találnak Jézusban menedéket, hanem tőle távol aggodalmaskodnak, és zavartságukban teljesen elveszítik hitüket és bátorságukat.
Nem jut eszükbe, hogy a múltban Jézus már sok nehézségből kimentette őket, hogy kegyelme elégséges a napi megpróbáltatások elviselésére, és hogy a jelen próbáiban is képes segíteni. Összezavarodunk mindennapos kis próbáinkban, és megengedjük, hogy ezek sértsenek és háborgassanak minket; elbukunk alattuk, és így botránykővé válunk magunk és mások részére. Pedig a legfontosabb áldások a mindennapi háborgatások türelmes hordozásából származnak. Erőt kell gyűjtenünk a nagyobb próbák elviseléséhez. Sátán legádázabb kísértéseivel gyakorol reánk nyomást, és nekünk meg kell tanulnunk mindig és minden szükségünkben Istenhez jönni.
Mi azt valljuk, hogy bibliai keresztények vagyunk, és nem élünk sötétségben, ahol lépést lépés után a bizonytalanságban kellene megtennünk. Nekünk tudnunk kell, hová megyünk. Ha Krisztust vezérünkként követjük, nem lehetünk a sötétségben, mert ő azt mondja: „aki engem követ, nem járhat a sötétségben, hanem övé lesz az életnek világossága.” (Jn 8:12) Amikor úgy tűnik, hogy az utat nehézségek szegélyezik, és sötétség takarja, hinnünk kell, hogy elől fény világít, és ne forduljunk se jobbra, se balra, ne tartsanak vissza próbáink és kísértéseink, hanem nekidőlve, célegyenesen igyekezzünk előre. (Review and Herald, 1891. május 19.)
Ellen G. White
