„Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk.” (II. Kor. 4:9)
„Azok, akik az igazság ügyéért dolgoznak, tapasztalni fogják, hogy nem tehetik ezt az ellenség haragjának felkeltése nélkül. Bár Isten hívta el őket arra a munkára, amelyben foglalatoskodnak, és munkájuk az Ő jóváhagyásával történik, nem kerülhetik ki a gúnyolódást és szemrehányást. Elutasítják őket, mint irreális, megbízhatatlan, áskálódó, képmutató személyeket – röviden szólva, minden lehetséges dolgot mondani fognak ellenük, ami csak ellenségeik szándékának megfelel. A legszentebb dolgokat nevetséges megvilágításba fogják helyezni az istentelenek szórakoztatására… A megvetés és a gúny fájdalmasak az emberi természetnek, de ennek ellenére állhatatosaknak kell maradniuk mindazoknak, akik hűek az Úrhoz. Sátán taktikája arra irányul, hogy elfordítsa, eltávolítsa őket attól a munkától, amit Isten rájuk bízott.
A büszke gúnyolódók nem méltóak ugyan a bizalomra, de amiképpen Sátán a mennyei udvarokban is talált követőket, akikben együttérzést tudott kelteni maga iránt, úgy fog találni Krisztus hitvalló követői között is olyanokat, akiket befolyásolni tud, akik szócsöveivé lesznek, és akiket áthat a maga szellemével. Azok, akik egyébként csaknem mindenben ellenségesek egymással, egyesülni fognak, hogy üldözzék azokat a keveseket, akik követni merik a kötelességteljesítés nyílegyenes ösvényét. És a támadás, amely így megnyilatkozik, a kínálkozó alkalommal, erőszakosabb és kegyetlenebb eszközöket is be fog vetni, különösen akkor, ha Isten munkásai tevékenyek, munkájuk pedig eredményes.” (Sabbath School Worker, 1904. ápr. 12.)
