„Avagy fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!” (Ésa. 27:5)
„Amikor Jákób kétségbeesésében megragadta az angyalt és könnyhullatás közepette esedezett hozzá, a mennyei hírnök, hogy hitét próbára tegye, emlékeztette bűnére és távozni akart tőle. Jákób azonban nem engedte, hogy elutasítsa őt. Hiszen tapasztalta, hogy Isten kegyelmes és ezért irgalmának karjaiba vetette magát. Bűnbánatára hivatkozott és szabadulásért könyörgött. Amikor visszatekintett életére, majdnem elcsüggedt; azonban szorosan átkarolta az angyalt és gyötrelmes sírással tárta elé kérelmét, mindaddig, amíg kivívta a győzelmet.
Ilyen tapasztalaton mennek át Isten gyermekei is a gonosz hatalmak elleni végső küzdelmükben. Isten megpróbálja hitüket, kitartásukat, szabadító erejébe vetett bizalmukat. Sátán arra törekszik, hogy esetük reménytelenségének gondolatával megrettentse őket; el akarja velük hitetni, hogy bűneik túl nagyok ahhoz, hogy bocsánatot nyerjenek. Mélyen átérzik fogyatékosságaikat, és miközben életük elvonul előttük, minden reményük szertefoszlik. De megemlékezve Isten végtelen kegyelméről és őszinte, mély bűnbánatukról, ígéreteire hivatkoznak, melyeket Krisztus által adott a tehetetlen, bűnbánó bűnösöknek. Hitük nem inog meg, amikor imáikra nem kapnak azonnal feleletet. Megragadják Isten erejét, miként Jákób megragadta az angyalt, és ez lesz lelkük kiáltása: »Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem«.” (Pátriárkák és próféták, A küzdelmek éjszakája c. fejezetből)
