„Krisztus váltott meg minket a törvény átkától, átokká lévén érettünk.” (Gal. 3:13)
„Némelyek azt képzelik, hogy Krisztus… bár magán érezte az Atya haragját, mégis szörnyű szenvedésein át is tudta, hogy az Atya szereti őt és elfogadja, hogy a halál tátongó torkát is tündöklő reménység világította be, s hogy soha el nem hagyta őt az eljövendő dicsőség bizonyossága. Ez súlyos tévedés. Isteni Urunk emberré válása, megaláztatása és áldozata sokakban nem kelt megdöbbenést. Nem rázza meg jobban lelküket, és nem tesz mélyebb benyomást az életükre, mint bármelyik vértanú halála. A hit mártírjai közül sokan lassú kínzások között szenvedték el a halált, egyeseket pedig keresztre feszítettek. Mennyiben különbözik hát Isten szeretett Fiának a halála az ő haláluktól? Igaz, hogy a legkegyetlenebb halállal halt meg a kereszten, de ami a testi kínokat illeti, mások is ugyanúgy megszenvedtek szeretetből őérte. Miért volt akkor borzalmasabb Krisztus halála, mint bárki másé, aki az életét áldozta fel érte? Ha Krisztus szenvedése csakis testi kínokból állt, akkor nem volt gyötrelmesebb a halála, mint sok vértanútársáé.
A testi szenvedés azonban csak elenyésző része volt Isten Fia kínszenvedésének. Őrá a világ bűnei nehezedtek és Atyja haragjának a tudata, amint elviselte a megszegett törvényért járó büntetést. Ez törte meg isteni lelkét. Az sodorta őt a végső gyötrelmekbe, hogy az Atya elrejtette előle arcát, az az érzés, hogy szeretett Atyja elhagyta őt. Azt a válaszfalat, amelyet a bűn emel Isten és ember közé, teljes súlyában átérezte a Koponyák hegyének ártatlan szenvedője. A sötétség hatalmai telepedtek rá. Egyetlen reménysugár sem világította be előtte a jövőt… Bár a gonosz angyalok ezrei szorították gyűrűjükbe, a szent angyalok mégsem kaptak engedélyt, hogy harcba szálljanak velük. Nem kaptak engedélyt, hogy vigasztalják a lelkében gyötrődő Isten Fiát… Ekkor szakadtak le ajkáról a szavak: »Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?«. A vértanúk halálát nem lehet összehasonlítani Isten Fiának gyötrelmeivel.” (Bizonyságtételek II. kötet, 212, 215. l.)
