„Jól tudom, ó én Istenem, hogy te a szívet vizsgálod, és az igazságot szereted. Én mindezeket tiszta szívemből, nagy jó kedvvel adtam, s látom, hogy a te néped is, amely itt jelen van, nagy örömmel, szabad akarata szerint adta ezeket néked. Ó, Uram… tartsd meg mindörökké ezt az érzést a te néped szívében!…” (I. Krón. 29:17–18)
„Dávid önfeláldozásra szólította a népet, amikor átruházta Salamonra a templomépítés felelősségét. Ezt kérte a sokaságtól: »Ha valaki még adni akar, szabad akarata szerint, töltse meg az ő kezét ma és adjon… az Úrnak…« (I. Krón. 29:5). Ilyen szolgálatkészséggel és derűs önmegtagadással ma ritkán találkozunk. Isteni Mesterünk példát mutatott arra, hogyan kell tanítványainak dolgozniuk: »Kövessetek engem, és én azt mívelem, hogy embereket halásszatok!« (Mt. 4:19).
Nem kínált fel meghatározott összeget szolgálatuk jutalmául. Osztozniuk kellett az ő önmegtagadásában. Ne a kapott bérért dolgozzunk! Szolgálatunkra, amelyet Istenért végzünk, ne késztessen semmi önző indíték! Az önzetlen odaszentelődés és áldozatos lelkület volt és lesz mindig az Istennek kedves szolgálat legfontosabb jellemzője. Urunk és Mesterünk azt akarja, hogy egyetlen önző szál se szövődjék az ő munkájába.
Igyekezetünkbe bele kell vinnünk azt az ügyességet, szaktudást, pontosságot és bölcsességet, amelyet a tökéletesség Istene a földi templom építőitől is elvárt. Munkánk közben azonban sohase felejtsük el, hogy a legjobb képességeink és a legnagyszerűbb szolgálataink is csak akkor kedvesek Isten előtt, ha az »én«-t az oltárra tesszük égőáldozatként.” (Próféták és királyok, 41–43. l.)
