„Mert a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk. Mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók.” (II. Kor. 4:17–18)
„Kívánom, hogy bejuss a mennybe. Nem ismerek senkit, aki jobban értékelné a mennyet, mint te. Oly fáradhatatlanul dolgoztál az emberek szenvedésének enyhítéséért. Megfosztottad magad az alvástól, az étkezéseket csökkentetted, megvontad magadtól az anyagi világ élvezetét. Látszólag alig süt ösvényedre a Nap, csak hosszú, szűnni nem akaró árnyék fekszik rajta… Neked valóban Jézusra kell tekintened, és a »létra « tetején ragyogó dicsőségre szegezned a tekinteted. Csakis Krisztus által juthatsz a mennybe, ahol minden tiszta, szent, békés és áldott lesz. Oly dicső, hogy azt halandó le sem írhatja. Kifogyhatatlan áldás lesz az áldott örökkévalóság, amelyben új meg új dicsőség tárul fel a soha nem szűnő korszakokon át.
El kell jutnod oda. Bármit veszítesz idelent, határozz, tökéld el, hogy el akarod nyerni az örök életet. Soha ne csüggedj, hiszen örökkévaló karok ölelnek át… Nem marad el jutalmad ebben az életben, de az eljövendőben sem… Attól tartottam, hogy elveszíted a hited és a bátorságod. Növekedj az istenfélelemben és az igazság ismeretében! Kerülj közelebb testvéreidhez! Bármi történjék is, ne veszítsd el Krisztusba és testvéreidbe vetett bizalmadat, az igazsághoz pedig ragaszkodj!” (Bizonyságtételek VIII. kötet, 131–132. l.)
