„Én megismertettem velük a te nevedet… Hogy az a szeretet legyen őbennük, amellyel engem szerettél…” (Jn. 17:26)
„Mindenki legyen résen, tanulmányozza és gyakorolja a János evangéliuma tizenhetedik fejezetében foglalt tanításokat… Isten szándéka az, hogy gyermekei egységbe forrjanak. Nem arra készülnek talán, hogy ugyanazon mennyben éljenek?… Akik nem akarnak összhangban dolgozni egymással, azok meggyalázzák Istent. A lelkek ellensége örvendezve látja, hogy más malomban őrölnek az Úr gyermekei… Ha felgördítenék a jövő függönyét és látnák széthúzásuk következményeit, akkor bizonyára bűnbánatot tartanának… Isten felhívja népét, hogy változzék meg. Ezekben az utolsó napokban az az egyedüli biztonságunk, ha egyek vagyunk Krisztussal és testvéreinkkel…
A hívőknek mindig táplálniuk kell azt a szeretetet, amely a Szentlélek kiárasztása után az apostolok szívét betöltötte. Készséges engedelmességgel kellett gyakorolniuk az új parancsolatot: »Szeressétek egymást, amint én szerettelek titeket« (Jn. 13:34). Olyan szorosan kellett egyesülniük Krisztussal, hogy megüssék követelményeinek mértékét… De az őskeresztények később hibákat kezdtek keresni egymásban. Hibákon rágódtak, helyet adtak a bírálgatásnak, s így szem elől tévesztették a Megváltót és az ő bűnösök iránt tanúsított nagy szeretetét. Szigorúan vették a külsőségeket, a szertartásokat, szőrszálhasogatók lettek a hit elméletét illetően és követelődzőbbek a bírálatok terén. Afölötti buzgalmukban, hogy másokat elítéljenek, elfeledték a maguk tévelygéseit.
Háttérbe szorult a testvéri szeretet tanítása, amit Krisztus hirdetett. És ami a legszomorúbb: észre sem vették a veszteséget. Nem döbbentek rá, hogy eltűnt életükből a boldogság és az öröm, hogy rövidesen sötétségben fognak járni, mert kizárták a szívükből Isten szeretetét… János észrevette a testvéri szeretet csökkenését, és ezért részletesebben foglalkozott ezzel a kérdéssel. Halála napjáig sürgette, hogy a hívőknek gyakorolniuk kell egymás iránt a szeretetet.” (Bizonyságtételek VIII. kötet, 239–242. l.)
