„Nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni a mi erőtelenségeinken, hanem aki megkísértetett mindenben, hozzánk hasonlóan, anélkül, hogy vétkezett volna.” (Zsid. 4:15)
„Krisztus egymagában átélte mindazokat a kísértéseket és szenvedéseket, amelyek az emberiséget érik. Soha nem támadtak asszonytól született emberre olyan heves kísértések, soha senki nem hordozta úgy a világ bűneinek és fájdalmainak súlyos terhét… Osztozott az emberiség minden tapasztalatában, ezért együtt tud érezni minden megkísértett, megterhelt és küzdő emberrel.
Krisztus szavait tökéletesen szemléltették és támogatták életének cselekedetei. Ő maga volt az, amit tanított. Nemcsak hirdette az igazságot, hanem Ő maga volt az igazság. Ez adott erőt tanításainak. Soha senki nem gyűlölte úgy a bűnt és nem ítélte el olyan félelem nélkül, mint Krisztus. Jelenléte önmagában is feddést jelentett minden valótlan és aljas dologgal szemben. Tisztasága
fényében az emberek tisztátalannak látták önmagukat, életük célját pedig közönségesnek és hamisnak, mégis vonzotta őket Jézus… Ő ott is látott reményt, ahol kétségbeesés és romlás burjánzott. Amikor megkísértett és vereséget szenvedett lelkekkel találkozott, akik közel voltak a pusztuláshoz, nem kárhoztatta őket, hanem áldást nyújtott a számukra… Krisztus minden emberi lényben felismerte a végtelen lehetőségeket.
Olyannak látta meg az embereket, amivé lehetnek, átváltozva az ő kegyelme által. Miután reménységgel tekintett reájuk, reménységet sugallt beléjük.” (Nevelés, Istentől küldött tanító c. fejezetből)
