„(A vétkezőnek) bocsássatok meg, és vigasztaljátok őt, hogy a felettébb való bánat valamiképpen fel ne eméssze az ilyet. Azért kérlek benneteket, hogy tanúsítsatok iránta szeretetet.” (II. Kor. 2:7–8)
„A tanítványok közül egyiküknek a története sem szemlélteti jobban Krisztus nevelési módszerét, mint Péteré. Péter vakmerő, magabízó, heveskedő, meggondolatlanul azonnal cselekvő és bosszúálló természetű volt, de nagylelkű is tudott lenni a megbocsátásban. Gyakran hibázott, tévedett, amiért sok dorgálásban részesült. De Krisztus iránti odaadó hűsége, meleg ragaszkodása hasonlóan nagy elismerésben részesült.
A Megváltó türelmesen és megkülönböztetett szeretettel bánt lobbanékony tanítványával. Igyekezett letörni önhittségét, hogy megtaníthassa őt az engedelmességre, az alázatra és a bizalomra… Krisztus nem tudta megakadályozni Péter vereségét, mivel ő nem hagyta el a gonoszt. De kinyújtotta felé a kezét, amikor a hullámok már-már összecsaptak a feje felett. Ha Jézus tekintete szánalom és részvét helyett kárhoztatást fejezett volna ki, amikor előre megjövendölte Péter bűnét, és ha nem intézte volna a reménység szavait is hozzá, milyen sűrű sötétség vette volna körül Pétert! Milyen reménytelen kétségbeesés nehezedett volna a gyötrődő lélekre! A saját magától való megundorodásnak abban az órájában mi tarthatta volna viszsza őt attól az ösvénytől, amelyen Júdás elindult végzete felé?
A Megváltó nem kímélhette meg tanítványát a lelki gyötrelemtől, de nem hagyta magára keserűségében. Az ő szeretete nem múlik el, nem szűnik meg soha. Emberek, akik átadják magukat a gonosznak, hajlamosak arra, hogy szívtelenül, nyersen bánjanak megkísértett és tévelygő embertársaikkal. Nem tudnak olvasni az emberek szívében, nem ismerik küzdelmeiketés fájdalmaikat. Tanulniuk kell Krisztus szeretetteljes feddéséből, az olyan ütésből, amely azért sebez, hogy meggyógyítson.” (Nevelés, Módszerek szemléltetése c. fejezetből)
