„Ha igaz fedd engem, jól van az, ha dorgál engem, mintha a fejem kenné.” (Zsolt. 141:5)
„Abigail burkoltan rámutatott arra, hogy mit kellene Dávidnak tennie. Az Úr harcait kell harcolnia. Nem arra kell törekednie, hogy bosszút álljon a személyes sérelmeiért, még akkor sem, ha árulóként üldözik… »És mikor az Úr megadja a jót az én uramnak… nem lesz ez néked bántásodra és szíved fájdalmára, hogy… az én uram saját maga szerzett magának elégtételt « (I. Sám. 25:28–31). Ezek a szavak csak olyan valakinek az ajkáról hangozhattak el, aki részesült a felülről származó bölcsességből. Abigail szavai kegyelemmel, jósággal és békességgel teljesek voltak… Sokkal több hozzá hasonló, hívő asszonynak kellene lennie, akik lecsillapítják a felkorbácsolt érzelmeket, megakadályozzák az elhamarkodott cselekedeteket, és bölcsességgel meggátolják a gonoszságokat!
A keresztény ember bárhova megy is, mindenütt ott hagyja maga után a belőle áradó világosság fénylő nyomait. Abigail bölcs tanácsadó volt. Dávid szenvedélyének a lángja kialudt befolyása és érvelése hatására. Dávid meggyőződött arról, hogy nem cselekedett bölcsen, amikor elveszítette önuralmát.
Alázatos szívvel fogadta a feddést… Hálát adott és áldást mondott, amikor Abigail megláttatta vele tévedését és helyes tanácsot adott neki. Sokan vannak olyanok, akik dicséretre méltónak tartják megfeddésük türelmes elhordozását. De csak kevesen vannak, akik szívük hálájával fogadják el a dorgálást, akik áldják azokat, akik igyekeznek megmenteni őket a gonosz cselekedetektől.” (Pátriárkák és próféták, Dávid nagylelkűsége c. fejezetből)
