„Mert az Emberfi a azért jött, hogy megtartsa, ami elveszett. Mit gondoltok? Ha valamely embernek száz juha van, és egy azok közül eltévelyedik, vajon nem hagyja-é ott a kilencvenkilencet és a hegyekre menvén, nem keresi-é azt, amelyik eltévelyedett?” (Mt. 18:11–12)
„A pásztor, aki észreveszi, hogy hiányzik egy juha, nem nézi közönnyel a biztonságban levő nyájat, és nem mondja ezt: Van kilencvenkilenc juhom, túl fárasztó lenne kimenni és keresni az eltévedtet. Jöjjön vissza magától! Én kinyitom az akol ajtaját és beengedem, ha megjön. Nem így tesz a pásztor. Mihelyt a juh eltéved, a pásztor szívét elfogja az aggodalom. Újra meg újra megszámolja a nyáját. Amikor meggyőződik arról, hogy egy juh elveszett, nincs nyugalma többé. Az akolban hagyja a kilencvenkilencet, és elmegy, hogy megkeresse az eltévedtet.
Minél sötétebb és viharosabb az éjszaka, minél veszélyesebb az út, a pásztor annál jobban aggódik, és annál nagyobb igyekezettel keres. Mindent megtesz, hogy megtalálja az elveszett juhot. Hogy fellélegzik, amikor a távolból meghallja az erőtlen sírást! A hangot követve megmássza a legmeredekebb csúcsot is, és életét kockáztatva elmegy egészen a szakadék széléig. Így keres, miközben az egyre halkuló sírásból megtudja, hogy báránya haldoklik. Igyekezetét végül siker koronázza. Megtalálja az elveszettet. Nem korholja, hogy olyan sok bajt okozott, nem is hajtja ostorral. Még csak vezetni sem próbálja.
Örömében vállára emeli a reszkető teremtést. Ha megsérült, a karjába veszi, és magához szorítja, hogy testének melegével tartsa életben. Hálás szívvel viszi vissza a nyájhoz. Fáradsága nem volt hiábavaló… Jézus Krisztus ezzel a példázattal biztosít minket arról, hogy nyájának egyetlen eltévedt tagját sem felejti el, nem hagyja magára. Mindenkit kiszabadít a romlás verméből és a bűn hálójából, aki engedi, hogy megmentse.” (Krisztus példázatai, A bűnösök menedéke c. fejezetből)
