„Őrizzétek meg magatokat! Ha pedig a te atyádfi a vétkezik ellened, dorgáld meg őt, és ha megtér, bocsáss meg néki! Ha egy nap hétszer vétkezik ellened, hétszer tehozzád tér mondván, megbántam, megbocsáss néki!” (Lk. 17:3–4)
„Nagyon sokszor ingerli a sértettet az ellene újból és újból vétkező ismételt bűnvallomása. Úgy gondolja, hogy már éppen elégszer megbocsátott. A Megváltó azonban világosan szólt arról, hogy miként kell bánni a vétkezőkkel: …Ha a testvéred vétkezik, bocsáss meg neki! Amikor meg akarja vallani neked bűnét, ne mondd, hogy nem hiszel az alázatosságában, sem bűnvallomása őszinteségében! Mi jogon ítélkezel fölötte, mintha olvasnál a szívében?… Mindnyájan Isten ingyen kegyelmének köszönhetünk mindent… A Megváltó kegyelemből váltott meg és teremtett újjá bennünket. Kegyelemből tett örököstársaivá. Ezt a kegyelmet kell tanúsítanunk nekünk is mások iránt.
Ne engedjük, hogy a tévelygők elcsüggedjenek! Ne tűrjünk meg magunkban farizeusi szigort… Ne adjunk helyet a keserű gúnynak szívünkben. Beszédünkben még csak nyoma se legyen a megvetésnek. Egyetlen szavunkkal, vagy részvétlen, gyanakvó és bizalmatlan viselkedésünkkel pusztulásba sodorhatunk valakit…
Semmi sem igazolja az engesztelhetetlen lelkületet… Az az irgalom és az a szerető gondoskodás, amely Krisztus életében megmutatkozott, látható lesz mindazokban, akik részesültek az ő kegyelmében. »Akiben pedig nincs a Krisztus Lelke, az nem az övé« (Rm. 8:9). Az ilyen ember számára Isten idegen, alkalmatlan arra, hogy együtt legyen vele az örökkévalóságban.
Lehetséges, hogy Isten valamikor megbocsátott neki, irgalmatlansága azonban azt bizonyítja, hogy elfordult az ő megbocsátó szeretetétől. Eltávolodott tőle, és ugyanolyan állapotba került, mint amilyenben volt, még Isten megbocsátását megelőzően. Megtagadta bűnbánatát, és úgy terhelik a bűnei, mintha sohasem bánta volna meg őket.” (Krisztus példázatai, A megbocsátás mértéke c. fejezetből)
