„Mondta azért Jézus nékik: Meglássátok, hogy eltávoztassátok a telhetetlenséget, mert nem a vagyonnal való bővelkedésben van az ember élete.” (Lk. 12:15)
„Krisztus éppen tanított. Szokás szerint mások is köré gyűltek tanítványain kívül… »Mondta pedig néki egy valaki a sokaság közül: Mester, mondd meg az én testvéremnek, hogy ossza meg velem az örökséget«… Miközben Krisztus ünnepélyes igazságokat tanított, ez az ember ezzel a problémával foglalkozott, elárulva önzőségét. Szívesen elfogadott volna az Úrtól olyan képességeket, amelyekkel előre vihette volna saját földi ügyeit. A lelki igazságok azonban nem érintették értelmét és szívét. Csak az örökség megszerzése foglalkoztatta…
Jézus felvilágosíthatta volna ezt az embert az igazságról. Tudta volna, hogy mit kell tenni ez ügyben. A két testvér azonban azért vitatkozott egymással, mert mindkettő kapzsi volt. Krisztus ezért így válaszolt: Nem az én feladatom, hogy egy ilyen vitában igazságot tegyek. Én másért jöttem, azért, hogy hirdessem az evangéliumot… Minden hasonló vitának a gyökerére sújtott az Úr a bolond gazdagról mondott példázatában. Azok oktalanságát szemléltette segítségével, akik csak erre a földi életre gondolnak…
A példázatbeli embernek nem volt magasabb rendű célja a pusztulásra ítélt állatokénál. Úgy élt, mintha nem volna Isten, sem menny, sem örök élet. Mintha nem tartozott volna sem Istennek, sem embernek… Szerencsésebbnek tartotta magát másoknál, nagyra értékelte bölcs gazdálkodását… Miközben boldog évekre számított, az Úr ezt a kijelentést tette felőle: »Bolond, ez éjjel elkérik a te lelkedet tetőled«. Ez a kép minden korban találó. Tervezhetsz önző célból, felhalmozhatsz kincseket, építhetsz széles és magas palotákat, mint az ókori Babilon építői, de nem tudsz olyan magas falat és erős kaput építeni, hogy az ítélet hírnöke kint rekedjen. Belsazár király lakomát ült a palotájában, »és dicsérték az arany-, ezüst-, vas-, fa és kőisteneket«. De a láthatatlan menynyei lény keze felírta a falra az ítélet szavait, és már hallani lehetett a kapuhoz érkező ellenség lépéseinek zaját… Az önző élet pusztulást von maga után… Krisztus arra késztet, hogy adjunk, hogy áldozzuk fel magunkat másokért…»Akié a Fiú, azé az élet. Akiben pedig nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban« (I. Jn. 5:11–12).” (Krisztus példázatai, Nyereség, amely veszteség c. fejezetből)
