„A tiszta és szeplő nélkül való istentisztelet az Isten, az Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket az ő nyomorúságukban, és szeplő nélkül egtartani magát e világtól.” (Jak. 1:27)
„Sokan a feladataikat két csoportra osztják. Az egyik a nagy dolgokból áll, amelyeket Isten törvénye szabályoz. A másik az úgynevezett apróságokból, amelyekben nem érvényesítik a »szeresd felebarátodat, mint magadat« parancsot. A hangulatuk dönti el, hogy mit tegyenek. Ezért jellemük eltorzul, és Krisztus vallását hamis színben tüntetik fel. Sokan méltóságon alulinak tartják, hogy segítsenek a szenvedő emberen…
Úgy vélik, hogy ők valamilyen jelentős vállalkozás támogatásával viszik előre Isten ügyét. Úgy érzik, hogy olyan nagyszerű feladatot teljesítenek, amelyet nem lehet abbahagyni a szűkölködők és lesújtottak miatt. Állítólagos nagy feladatuk végzése közben esetleg még sanyargatják is a szegényeket. Nehéz körülményeket teremtenek a számukra, megfosztva őket jogaiktól, vagy semmibe véve a problémáikat. Mindezt jogosnak érzik, hiszen véleményük szerint ők Krisztus ügyét viszik előbbre.
Sokan elnézik testvéreik vagy felebarátaik mostoha körülményeit anélkül, hogy segítenének rajtuk. Azt gondolják, hogy ha a kereszténységüket megvallják, akkor képviselhetik Krisztust ridegen és önzően is. Krisztus e névleges szolgái a valóságban nem az ő munkatársai… Isten igazságának alig van hatása a világra, pedig nagy befolyást kellene árasztania a Krisztust követők által. Mondhatjuk, hogy mi követjük Krisztust, állíthatjuk, hogy hiszünk az Ige minden igazságában, de mindez nem sokat használ felebarátainknak, ha a mindennapi életünk nem tükrözi vallásos meggyőződésünket.
Hitvallásunkkal, ha mégúgy hangoztatjuk is, nem mentünk meg senkit, sem magunkat, sem embertársainkat… Önző élettel nem lehet Isten ügyét szolgálni. Isten ügye az elnyomottak és a szegények ügye… Az istenfélelem alapja a szeretet… Ez a lelkület pedig nem alakul ki bennünk pusztán azzal, hogy megpróbálunk szeretni másokat. Krisztus szeretetének a szívünkben kell élnie.
Amikor az énünk feloldódik Krisztusban, a szeretet akaratlanul is kiárad belőlünk. A keresztény jelleme akkor jut el a tökéletességre, amikor benső énje állandóan arra készteti, hogy másokon segítsen.” (Krisztus példázatai,„Ki az én felebarátom?” c. fejezetből)
