„A gyalázat megtörte szívemet és beteggé lettem, vártam részvétre, de hiába, vigasztalókra, de nem találtam.” (Zsolt. 69:21)
„Őreá, mint helyettesünkre és kezesünkre helyezte Isten minden bűnünket. A bűnösökhöz számították, hogy megválthasson bennünket a törvény átka alól. Az emberiség bűne súlyos teherként nehezedett a lelkére. Isten haragjának rettenetes árja zúdul a bűnre és istentelenségre. Ez rémülettel töltötte el Krisztus lelkét. Egész életén át hirdette az Atya kegyelmének és megbocsátó szeretetének örömüzenetét az elbukott világ számára. A bűnösnek nyújtott üdvösség volt beszédének állandó tárgya. És most, a kereszten, nehéz haláltusájában ő nem láthatta az Atya engesztelő arcát. Isten elfordult tőle, a legrettenetesebb szenvedés órájában, ezért olyan fájdalom járta át a szívét, amelyet ember felfogni nem képes, mérhetetlen nagyságában megérteni nem tud.
Sátán heves kísértésekkel ostromolta az Üdvözítőt. Jézus tekintete nem hatolt át a sír sötétségén. Egyetlen világító reménysugár sem mutatott a győzelmes feltámadásra. Nem volt semmi biztosítéka arra, hogy áldozatát az Atya elfogadja. Félt, hogy a bűn oly sértő és súlyos lehet, hogy ezáltal örökre elszakad az Atyától. Krisztus olyan lelki félelmet érzett, amely majd minden bűnöst átjár, ha a megváltó kegyelem nem esedezik többé érette. A bűntudat, amely az Atya haragját zúdította rá, mint az ember helyettesére, tette oly keserűvé a poharat, melyet kiürített, ez törte meg Isten Fiának szívét.” (Jézus élete, Golgota c. fejezetből)
