„Senki sem vet új posztóból való foltot az ócska ruhára, mert ami azt kitoldaná, még elszakít a ruhából, és nagyobb lesz a szakadás. Új bort sem töltenek ó tömlőkbe, máskülönben a tömlők szétszakadoznak, a bor pedig kiömöl, és a tömlők is elvesznek. Az új bort új tömlőkbe töltik, és mindkettő megmarad.” (Mt. 9:16–17)
„Krisztus tanításainak alapelveit nem lehet a farizeusság formaságaival egyesíteni… A papok, írástudók és főemberek megcsontosodtak a szertartások és hagyományok gyakorlásában. Szívük annyira összeszűkült és kiszáradt, mint a régi bortömlő, amelyhez Jézus hasonlította őket. Kielégítette őket a törvényeskedő vallásosság, ezért lehetetlenné vált számukra, hogy a menny élő igazságainak letéteményeseivé váljanak. Tökéletesen kielégítőnek találták saját életszentségüket, ezért nem kívánták, hogy új elem vegyüljön a vallásukba… A hit által tevékenykedő szeretet, amely megtisztítja a lelket, nem egyesülhetett a farizeusok vallásával… Az a törekvés, hogy Jézus tanításait a bevett vallással egyeztessék, eleve hiábavaló fáradozás lett volna. Isten megelevenítő igazsága olyan, mint a forrásban lévő bor, amely szétrobbantja a farizeusi hagyományok öreg, rothadó edényeit.
A farizeusok túlságosan bölcsnek tartották magukat. Úgy vélték, hogy ők nem szorulnak oktatásra. Szenteknek, igazaknak tartották magukat, akik nem tartanak igényt üdvözítésre. Olyan tiszteletben részesültek, hogy a Krisztustól származó tiszteletnek nem érezték szükségét. Az Üdvözítő elfordult tehát tőlük, hogy másokat keressen, akik befogadják a menny üzenetét. A tanulatlan halászok, a piacon ülő vámszedő, a samáriai asszony, az őt örömmel fogadó nép, íme bennük talált új tömlőkre az újbor számára… Krisztus tanítása, noha az új borral szemléltette, a valóságban nem volt új tantétel, hanem annak a kinyilatkoztatása, amit Isten kezdettől fogva hirdetett. De a farizeusok számára Isten igazsága elvesztette eredeti jelentését. Krisztus tanítása majdnem minden vonatkozásban újszerű volt a számukra…” (Jézus élete, Lévi-Máté c. fejezetből)
