„Beszólítván őket, megparancsolták nékik, hogy teljességgel ne szóljanak és ne tanítsanak a Jézus nevében… Most azért, Urunk, tekints az ő fenyegetéseikre: és adjad a te szolgáidnak, hogy teljes bátorsággal szólják a te beszédedet!” (Ap. csel. 4:18, 29)
„A lelkiismereti szabadság alapelvének megóvásáért napjainkban is állandóan küzdenünk kell. Az igazság és a vallásszabadság zászlaját, amelyet az evangéliumi közösség megalapítói és Isten tanúi fennen lobogtattak a letűnt évszázadok alatt, ebben az utolsó küzdelemben Isten a mi kezünkre bízta.
Ezért a nagy adományért azoknak a vállára helyezte a felelősséget, akiket Igéjének ismeretével áldott meg. Az Igét a legnagyobb tekintélyként kell elismernünk. Isteni intézkedésnek kell tekintenünk az emberi kormányzatot is. Az iránta való engedelmesség – jogos határain belül – szent kötelesség. De ha az általa támasztott követelmények ütköznének vagy ellenkeznének Isten parancsolataival, akkor »Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mintsem embernek« (Ap. csel. 5:29). Az »így szól az Úr« nem állhat mögötte annak, hogy »így szól a gyülekezet« vagy »…a földi hatalom«.
Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy ellentétbe kell kerülnünk a felsőbbséggel. Ne tegyünk, és ne mondjunk semmi olyat, ami fölöslegesen elzárhatja előttünk az utat. De ha az emberek megtiltanák, hogy ezt a munkát végezzük, akkor mondjuk azt, amit az apostolok is: »Nem tehetjük, hogy amiket láttunk és hallottunk, azokat ne szóljuk« (Ap. csel. 4:20).” (Az apostolok története, A templom kapujában c. fejezetből)
