„Mert nem félelemnek lelkét adta nékünk az Isten, hanem erőnek, szeretetnek és józanságnak lelkét.” (II. Tim. 1:7)
„Amikor Isten utat nyit egy feladat elvégzésére, és biztosít az eredményről, akkor a kiválasztott embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie annak eléréséért. A munka közben tanúsított lelkesedés és kitartás arányában segít Isten az eredményhez. Csak akkor tud csodákat művelni népéért, ha az megteszi a maga részét, fáradhatatlan energiával. A szolgálatra odaszentelődött, erkölcsileg bátor emberekre van szüksége Istennek, akik mélységesen szeretik embertársaikat, buzgóságuk pedig soha nem csökken. Tántoríthatatlanul fáradoznak, amíg a látszólagos kudarc dicső győzelemmé nem lesz.
Máglya vagy börtön sem téríthetik el elhatározásától, hogy együtt dolgozzék Istennel az ő országa felépítéséért. Elizeus… élete végéig hűségesnek bizonyult, sohasem ingadozott. Sohasem veszítette el a Mindenható erejébe vetett bizalmát. Mindig hitben ment előre, akkor is, amikor úgy tűnt, hogy zsákutcába jut. Isten pedig megtisztelte őt, és megnyitotta előtte az utat… Mindig maga körül látta a vigasztaló és békét hozó mennyei követeket… Egész életén át erős volt a hite. Amint mindjobban megismerte Isten gondviselését és irgalmas jóságát, hite megingathatatlan bizalommá érett. Amikor pedig a halál szólította, kész volt letenni munkáját és megpihenni… »Az igaznak… halála idején is reménysége van« (Péld. 14:32). »Tudom, hogy az én Megváltóm él, és utoljára az én porom felett megáll« (Jób 19:25).” (Próféták és királyok, Elizeus szolgálatának záró szakasza c. fejezetből)
