„Lássátok meg, milyen nagy szeretetet adott nékünk az Atya, hogy Isten fiainak neveztetünk! A világ azért nem ismer minket, mert nem ismerte meg Őt.” (1Ján 3,1)
„Mekkora szeretet, milyen páratlan szeretet ez, hogy mi, bűnös és elidegenedett emberek, mégis visszatérhetünk Istenhez, s Ő a családjába fogad! Atyánknak hívhatjuk, ami először is a mi szeretetünk jele, de Isten gondoskodásának is ígérete, biztosítéka, és annak is, hogy Őhozzá tartozóknak ismer el bennünket. Isten Fia, látva a kegyelem örököseit, »nem szégyenli őket testvéreinek nevezni«. A megváltottak a soha el nem bukott angyaloknál is meghittebb kapcsolatban állnak majd az Úrral.
Mindaz a szülői szeretet, amely az emberek szívében nemzedékről nemzedékre élt, a gyöngédség minden forrása, mely az ember lelkében megnyílt – jelentéktelen csermely csupán Isten végtelen, kimeríthetetlen szeretetének határt nem ismerő óceánjához képest. Nyelv el nem mondhatja, toll nem képes leírni. Szeretetében elmélyedhetsz életed minden napján. Szorgalmasan kutathatod a Szentírást, hogy megértsd. Segítségül hívhatod összes erődet és képességedet abbeli igyekezetedben, hogy felfoghasd a mennyei Atya szeretetét és irgalmasságát, de azután még mindig megmarad a végtelenség.
Nem értheted meg Isten szeretetének mélységét, amely abban nyilvánul meg, hogy halálra adta Fiát a világért. Mégis, ha tanulmányozzuk a Bibliát, ha elmélkedünk Krisztus életéről, a megváltás tervéről, ezek a hatalmas kérdések egyre inkább feltárulnak előttünk. Krisztus azért jött a világra, hogy mint a szeretet, könyörület, gyengédség és irgalom Istenét mutassa be az Atyát.” (Bizonyságtételek V., 524–525. o.)
„Javunkra válna, ha naponta egy órát elmélyült gondolkodással töltenénk, hogy a jászoltól a Golgotáig áttekintsük Krisztus életét. Vegyük át pontról pontra, hadd ragadja meg a képzeletünket, különösen földi életének utolsó szakaszán gondolkodjunk. Ha elmélyedünk tanításaiban, elmélkedünk szenvedéseiről, és a végtelen áldozatról, amelyet az emberiség megváltásáért hozott, akkor megerősíthetjük hitünket, meg tudjuk eleveníteni szeretetünket, jobban átitatódhatunk a lelkülettel, amely Megváltónkat jellemezte. Ha meg akarunk menekülni, akkor a kereszt lábánál kell megtanulnunk a bűnbánat és a hit leckéit. Krisztus megaláztatást szenvedett el, hogy megmentsen minket az örök szégyentől. Vállalta a gúnyt és bántalmazást, hogy bennünket megvédjen. A mi vétkeinket, bánatunkat hordozta, Őt törte össze a szenvedés bűneinkért. Áldozattá tette magát, hogy igazolhasson minket Isten előtt. Minden nemes és jóakaratú emberben visszhangot vált ki az, ha Krisztust a kereszten szemléli.” (Bizonyságtételek IV., 374.
