„Boldogok, akiknek szívük tiszta: mert ők az Istent meglátják.” (Mát 5,8)
„Isten városába nem teheti be lábát semmi tisztátalan. Aki majd ott lakik, az még idelenn tisztává válik. Aki Jézustól tanul, azt egyre inkább fájdalmasan érinti a neveletlenség, a csúnya beszéd és minden szennyes gondolat. Akinek Jézus lakik a szívében, annak a gondolkodása és a viselkedése is tiszta és kifinomult lesz. »Boldogok, akiknek szívük tiszta…« – Jézus Krisztus szavainak mélyebb jelentőségük is van. Nem csupán olyan értelemben van szó tiszta szívről, ahogy a világ érti ezt – tisztának lenni az érzékiségtől, a testies vágyaktól –, hanem a lélek rejtett szándékai és indítékai terén is. A kevélység, a haszonleséshelyett szerénynek, önzetlennek, gyermekinek kell lennünk. Csak hasonló értékeli a hasonlót. Ha nem fogadod el a Krisztus jellemének alapját képező önzetlen szeretet elvét, akkor lehetetlen megismerned Istent.
Amikor Krisztus dicsőségben jön el, a gonoszok nem tudják majd elviselni megjelenését. Jelenlétének tündöklése, amely az Őt szeretőknek életet jelent, halált hoz az istenteleneknek. Jövetelének várása akár az »ítéletnek valami rettenetes várása és a tűznek lángja« (Zsid 10,27) számukra. Az Úr megjelenésekor könyörögni fognak, hogy elrejtőzhessenek annak arca elől, aki a megmentésükért halt meg… Akiknek a szíve viszont a Szentlélek bennük lakásával megtisztult, azok meg tudják ismerni Istent. Az Úr a szikla hasadékába rejtette Mózest, amikor Isten dicsősége elvonult előtte. Mi is akkor szemléljük Isten szeretetét, amikor Krisztusban vagyunk elrejtve.
A tiszta szívű ember, miközben felismeri Isten jellemének tisztaságát és szépségét, maga is vágyakozik visszatükrözni az Üdvözítő jellemét. Olyan apának látja Őt, aki sóvárog magához ölelni megtérő fiát, ezért szíve kimondhatatlan és dicső örömmel telik meg. A tiszta szívű ember mintegy Isten látható jelenlétében él az Isten által számára kiszabott idő alatt. A jövőben, az örök életben pedig színről színre látja majd Őt, miként Ádám is látta, amikor Istennel volt az Édenben.” (Gondolatok a Hegyi beszédről, 36–38. o.)
