„Amit hallottunk és láttunk, hirdetjük néktek, hogy néktek is közösségetek legyen velünk, éspedig a mi közösségünk az Atyával és az Ő Fiával, Jézus Krisztussal.” (1Ján 1,3)
„A mi munkánkban semmire sincs nagyobb szükség, mint az Istennel való kapcsolat gyakorlati eredményeire. Mindennapi életünkkel kell megmutatnunk, hogy Megváltónkban békét és nyugalmat találtunk. Az Ő békéje, amely szívünkben él, sugárzik az arcunkról. Szavainknak meggyőző erőt ad. Ha Istennel vagyunk közösségben, ez emelkedetté teszi jellemünket és életünket. Az emberek felismerik, mint az első tanítványoknál is, hogy Jézussal voltunk. Ez olyan erőt ad a szolgálattevőnek, amilyet semmi más nem adhat. Ne engedjük, hogy bármi is elvegye tőlünk ezt az erőt. Az elmélkedés és a cselekvés, a csendes imádkozás és a szorgalmas munka életét kell élnünk.
Az Istennel töltött együttlétből merített erő az éberség és figyelmesség komoly, megfeszített gyakorlatával párosítva felkészíti az embert a mindennapi feladatokra, és a legnehezebb körülmények között is lelki békességet ad. Mindazoknak, akik Istentől tanulnak, szükségük van egy-egy csendes órára, a természettel való kapcsolatra, a bensőséges beszélgetésre Istennel és saját szívükkel. Jézus Krisztus követőinek élete szokásaiban, stílusában egészen más, mint a világé. Ezért személyes tapasztalatból kell megismernünk Isten akaratát. Személy szerint kell meghallanunk, amint a szívünkhöz szól. Amikor minden más zaj elül, és elcsendesedve várunk az Úrra, a lélek ebben a csendben jobban megérti Isten szavát. Ő ezt mondja: »Csendesedjetek, és ismerjétek el, hogy én vagyok az Isten!« (Zsolt 46,11) Így lehet eredményesen felkészülni Isten szolgálatára. Aki a rohanó tömegben és az élet mérhetetlen sok tennivalójának hordozása közben így felüdül, az a világosság és békesség légkörében él. Új erőt kap mind fizikailag, mind szellemileg. Élete jó illatot áraszt, és az a mennyei erő, amelyről bizonyságot tesz, megérinti az emberek szívét.” (Ministry of Healing, 512–513., 58. o., A nagy Orvos lábnyomán,369–370., 34. o.) „Sokan még az imádság idején sem nyerik el az Istennel való igazi közösség áldását. Túlságosan sietnek. Gyors léptekkel haladnak át Isten szeretetteljes jelenlétének körén, talán egy pillanatra elidőznek a szent határokon belül, de nem várják meg a tanácsot. Nincs idejük arra, hogy az isteni Tanítóval maradjanak. Terheikkel térnek vissza munkájukhoz. Így azonban nem lehetnek igazán sikeresek mindaddig, míg meg nem tanulják az erő titkát. Időt kell szakítaniuk, hogy várjanak Istenre a fizikai, szellemi és lelkierő megújulásáért. Szükségük van a Szentlélek felemelő befolyására, s amikor elnyerik, testük-lelkük újjáéled.” (Nevelés, 260–261. o.)
