„Isten a mi oltalmunk és erősségünk! Igen bizonyos segítség a nyomorúságban.” (Zsolt 46,2)
„Isten népét körülveszi az ellenség, és el akarja pusztítani. De gyötrelmüket nem az üldözéstől való félelem okozza. Attól félnek, hogy nem bánták meg minden bűnüket, és valamelyik hibájuk miatt nem valósulhat meg a Megváltó ígérete: »Megtartalak téged a megpróbáltatás idején, amely az egész világra eljő.« (Jel 3,10) Ha biztosan tudnák, hogy Isten megbocsátott nekik, nem riadnának vissza sem a kínzástól, sem a haláltól. De ha méltatlannak bizonyulnak, és jellemhibáik miatt elveszítik életüket, Isten szent nevére hoznak szégyent.
Isten népe mindenfelé cselszövésről hall, és lázadást lát. Mélységesen sóvárognak arra, hogy vége szakadjon a nagy hitehagyásnak és a gonoszok gonoszságának. Kérik Istent, hogy állítsa meg a lázadást, de ezt mardosó önváddal teszik, mert kevés volt az erejük a bűn áradatának elutasítására és visszaszorítására. Úgy érzik, hogy ha minden képességüket fejlesztve mindig Krisztus szolgálatában álltak volna, Sátán seregei kevésbé tudnának diadalmaskodni rajtuk.
Furdalja őket a lelkiismeret, mégis sok-sok bűnük megbánására és a Megváltó ígéreteire hivatkoznak: »Fogja meg erősségemet, kössön békét velem, békét kössön velem!« (Ésa 27,5) Hitüket nem rendíti meg, amiért imájukra késik a válasz. Végtelenül aggódnak, rettegnek és gyötrődnek ugyan, de nem hagyják abba az esedezést. Megragadják Isten erejét, miként Jákób az Angyalt, és ezt mondják: »Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engem! «” (A nagy küzdelem, 619–620. o., Korszakok nyomában, 551. o.) „A nyomorúság ideje az az olvasztótégely, amely a keresztény jellemet felszínre hozza. Isten arra szánta, hogy elvezesse népét Sátán és kísértései megtagadásáig.” (Review and Herald, 1884. augusztus 12.)
