„Eljön a mi Istenünk és nem hallgat; emésztő tűz van előtte, s körülte erős forgószél. Hívja az egeket onnan felül, és a földet, hogy megítélje népét.” (Zsolt 50,3–4)
„Tekintetünk ezután nemsokára kelet felé irányult, ahol egy kis sötét felhő tűnt fel, alig volt féltenyérnyi. Mindnyájan tudtuk, hogy ez az ember Fiának jele. Mély csendben néztük mindnyájan a felhőt, amely mind közelebb jött hozzánk, s mind világosabban, fényesebben és dicsőségesebben ragyogott, amíg végül nagy fehér felhővé vált. A felhő felett szivárvány ívelt, amelyet tízezernyi angyal vett körül, akik csodálatosan énekeltek; s a szivárványon az Emberfi a ült. (…)
Amikor távolról megjelent, ez a fehér felhő igen kicsinynek látszott. Az angyal azt mondta, hogy ez az Emberfi ának jele. Ahogy közeledett, láthattuk Jézus rendkívüli dicsőségét és fenségét, amint kijött, hogy győzzön. (…) A haja fehér volt és hullámos, vállain nyugodott, és fején sok korona. Lábai olyanok voltak, mint a tűz; jobb kezében éles sarló volt, a baljában ezüst trombita. Szemei olyanok voltak, mint a tűzláng, amely át- meg átjárta gyermekeit. Minden arc elsápadt, s azoké, akiket Isten elvetett, elfeketedett. Majd mindannyian ezt kiáltottuk: »Ki állhat meg? Folt nélküli-e a ruhám?« Az angyalok abbahagyták az éneklést, és félelmetes csend volt egy ideig, amikor Jézus megszólalt: »Akik tiszta kezűek és tiszta szívűek, meg tudnak állni, kegyelmem elegendő nektek.« A szentek arca felragyogott, és öröm töltötte be szívüket. Az angyalok újra énekeltek, miközben a felhő egyre jobban közeledett a földhöz. (…)
A föld remegett előtte, az egek eltakarodtak, mint az összegöngyölt könyvtekercs, s minden hegy és sziget elmozdult helyéből. »És a föld királyai, a fejedelmek, a gazdagok, a vezérek, a hatalmasok, s minden szolga és minden szabad, elrejték magukat a barlangokba és a hegyek kőszikláiba.« (Jel 6,15)” (Early Writings [Korai írások], 15–16., 286–287. o.)
