„Várván ama boldog reménységet és a nagy Istennek és megtartó Jézus Krisztusunknak dicsősége megjelenését.” (Tit 2,13)
„Jézus megígérte: elmegy és helyet készít számunkra, hogy ahol Ő van, mi is ott lehessünk. Örökké drága arcának világosságában lakozhatunk majd. Szívem ujjong az örömtől e diadalmas távlat láttán. Már majdnem otthon vagyunk. Menny, édes menny! Ez a mi örök otthonunk. Minden pillanatban örülök annak, hogy Jézus él, és mert Ő él, mi is élni fogunk. Lelkem azt mondja: Dicsérd az Urat! A teljesség Jézusban van, mindenre elegendő, miért halnánk meg, vagy tengődnénk idegen földeken? Éhezem, szomjazom az üdvösséget, az Isten akaratával való teljes összhangot.
Jó reménységünk van Jézus által. Ő lelkünk bátorságos és erős horgonya, és beljebb hatol a kárpitnál. Ez a reménység többet ér minden evilági gazdagságnál, így a földi kincsek nem jelentenek ösztönzést számunkra, hiszen azok mulandók. Reménységünk megragadja a láthatatlan örökséget, s azokat a kincseket, amelyek tartósak, romolhatatlanok, tiszták, és nem múlnak, nem halványulnak el…
Mulandó testünk meghalhat, és sírba temethető. Az áldott reménység mégis él a feltámadásig, amikor Jézus hangja előhívja az alvó port. Akkor örvendezünk majd az áldott, dicső reménység teljességének. Tudjuk, hogy kinek hittünk. Nem futottunk hiába, és nem munkálkodtunk hasztalanul. Gazdag jutalom van előttünk, és ha bátorsággal kitartunk, biztosan elnyerjük…
Van üdvösség számunkra, miért vagyunk hát távol a forrástól? Miért nem jövünk Jézushoz, hogy lelkünk felfrissüljön és virágozhasson Istenben? Miért ragaszkodunk annyira a földi dolgokhoz? Van valami jobb, hogy gondolkodjunk és beszéljünk róla… Időzzünk Jézus szeretetteljes, folt nélküli jelleménél, és szemlélés által mi is elváltozunk majd ugyanarra a képmásra. Legyetek bátrak! Higgyetek Istenben!” (In Heavenly Places [Mennyei helyeken], 352. o.)
