„Boldog ember az, aki a kísértésben kitart; mert minekutána megpróbáltatott, elveszi az életnek koronáját, amit az Úr ígért az Őt szeretőknek.” (Jak 1,12)
„Láttam, hogy nagyon sok angyal dicsőséges koronákat hoz a városból, koronát minden szentnek, rajta a nevével. Amint Jézus elkérte a koronákat, az angyalok átadták Neki, és a szeretett Jézus saját kezével helyezte a koronákat a szentek fejére. Ugyanígy hozták el az angyalok a hárfákat is, és Jézus azokat is a szenteknek adta. Az angyalok vezetésével minden hang hálás, boldog dicséretben csendült fel, és minden kéz rátermetten játszott a hárfák húrjain, gazdag és tökéletes dallamot… A városban minden szemet gyönyörködtető volt. Jézus megváltott szentjeire nézett, arcuk ragyogott a dicsőségtől. A Megváltó így szólt hozzájuk: »Látom lelkem szenvedésének gyümölcsét, és elégedett vagyok. Ez a mérhetetlen dicsőség örökké a tiétek. Szomorúságotok véget ért. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem kiáltás, és nem lesz több fájdalom sem…« Majd láttam, amint Jézus az élet fájához vezette népét… Az élet fájának csodálatos gyümölcséből a szentek szabadon vehettek. A városban volt a dicsőséges királyi szék, amelyből az élet vizének kristálytiszta folyója áradt, s partján gyümölcsöt termő, gyönyörű fák voltak, és az élet fája…
A nyelv túl erőtlen, hogy megkísérelje a menny leírását. Amint elvonult előttem a tündöklő fény és dicsőség, letettem a tollat és felkiáltottam: »Ó, micsoda szeretet! Milyen csodálatra méltó szeretet! A legemelkedettebb nyelv sem képes leírni a menny dicsőségét és az Üdvözítő szeretetének egyedülálló mélységeit.«” (The Story of Redemption [A megváltás története], 413–414. o.)
