„És láttam a halottakat, nagyokat és kicsinyeket, állani Isten előtt; és könyvek nyittattak meg, majd egy más könyv nyittatott meg, amely az életnek könyve; és megítéltettek a halottak azokból, amik a könyvekbe voltak írva, az ő cselekedeteik szerint.” (Jel 20,12)
„Krisztus ekkor ismét megmutatkozik az ellenség előtt. Messze a város felett, fényes, arany alapzatú trónon ül Isten Fia, és körülötte országának polgárai. Nincs nyelv, amely el tudná mondani, nincs toll, amely le tudná írni Krisztus hatalmát és fenségét. Az Örökkévaló Atya dicsősége beragyogja a Fiút, betölti Isten városát, és a kapukon át bevilágítja az egész földet.
A trónhoz legközelebb azok állnak, akik egykor Sátán ügyéért buzgólkodtak, de aztán tűzből kikapott üszökként mélységes, lelkes odaszentelődéssel követték Megváltójukat. Majd azok következnek, akiknek a jelleme hazug és hitetlen környezetben jutott el a keresztény tökéletességre, akik tisztelték Isten törvényét, amikor a keresztény világ érvénytelennek mondta; s azok az embermilliók, akik a korszakok hosszú során mártírként szenvedtek hitükért.
Mögöttük pedig »nagy sokaság, amelyet senki meg nem számlálhatott, minden nemzetből, ágazatból, népből és nyelvből… a trón előtt és a Bárány előtt… fehér ruhákba öltözve, és az ő kezeikben pálmaágak« (Jel 7,9). A megváltottak dicsérő énekbe kezdenek. Énekük betölti a levegőt. »Az üdvösség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé.« (Jel 7,10) Az angyalok és a szeráfok ajkáról is az imádat hangja csendül… A föld és a menny összesereglett lakóinak jelenlétében megtörténik Isten Fiának megkoronázása.
Majd a királyok Királya, aki megkapta a legnagyobb méltóságot és hatalmat, ítéletet mond a kormányzata ellen lázadókra, s végrehajtja ítéletét törvénye megszegőin és népe sanyargatóin… A gonoszoknak, mihelyt a könyvek megnyílnak és Jézus rájuk tekint, minden bűnük eszükbe jut.” (A nagy küzdelem, 665–666. o., Korszakok nyomában, 590–591. o.)
