„Mert ímé, eljön a nap, lángoló, mint a sütőkemence, és olyanná lesz minden kevély és minden gonosztevő, mint a pozdorja, megégeti őket az eljövendő nap, azt mondja a Seregek Ura, amely nem hagy rajtuk gyökeret, sem ágat.” (Mal 4,1)
„Sátán kénytelen elismerni Isten igazságosságát, és meghajolni Krisztus főhatalma előtt, de jelleme változatlan marad. Elsöprő áradatként tör ki belőle ismét a lázadás. Eszeveszett dühében eltökéli, hogy nem adja fel a nagy küzdelmet. Alattvalói közé rohan, megpróbálja őket áthatni haragjával, és azonnali harcra indítani. De a milliók között, akiket ő csábított lázadásra, senki sem akad, aki elismerné felsőbbségét. Hatalma véget ért. A gonoszok éppúgy gyűlölik Istent, mint Sátán, de ők felismerik helyzetük reménytelenségét, azt, hogy nem tudják Jahvét legyőzni. Démoni dühvel támadnak Sátánra, és azokra, akik eszközei voltak a megtévesztésben, mert haragjuk most már ellenük lobbant fel.
Ezt mondja az Úr: »Mivel olyannak tartottad magad, mint amilyen Isten, azért ímé, hozok reád idegeneket, a nemzetek legkegyetlenebbjeit, és kivonszák fegyvereiket bölcsességed szépsége ellen, és megfertéztetik fényességedet. A sírgödörbe szállítnak alá.« »Elvesztélek, te oltalmazó kérub, a tüzes kövek közül… A földre vetettelek királyok előtt, adtalak szemük gyönyörűségére… Tevélek hamuvá a földön mindenek láttára, akik reád néznek… rémségessé lettél, s többé örökké nem leszel.« (Ezék 28,6–8. 16–19)
Istentől tűz száll alá az égből. A föld feltöredezik… Emésztő lángokat lövell minden tátongó szakadék. Még a sziklák is tüzet fognak. Eljött a nap, amely lángoló, mint a kemence. A roppant nagy forróságtól az elemek megolvadnak. A Föld is megolvad, és ami rajta van, megég (Mal 4,1; 2Pét 3,10).” (A nagy küzdelem, 672–673. o., Korszakok nyomában, 596–597. o.)
