„Ha pedig Krisztuséi vagytok, tehát az Ábrahám magva vagytok, és ígéret szerint örökösök.” (Gal 3:29)
Ábrahámról azt írja a Szentírás, hogy „…Isten barátjának neveztetett,” és „…atyja… mindazoknak, akik… hisznek”…
Nagyon megtisztelő volt az a feladat, amelyre Isten Ábrahámot elhívta, hogy atyja legyen annak a népnek, amely századokon át védi és őrzi Isten igazságát a világ számára, annak a népnek, amelyen keresztül a megígért Messiás adventjével Isten megáldotta a Föld minden nemzetét.
Ábrahámot a környező népek hatalmas fejedelemként, bölcs és tehetséges vezetőként tisztelték. Nem zárta el befolyását a szomszédai elől. A bálványimádókétól élesen elütő élete és jelleme kedvező benyomást keltett az igaz hitről. Ábrahám rendíthetetlenül hű volt Istenhez; kedvessége és jóindulata pedig bizalmat és barátságot ébresztett; a lényéből áradó nagyság tiszteletet parancsolt, és megbecsülést vívott ki.
Vallását nem őrizte értékes kincsként féltékenyen, amelyet csak tulajdonosa élvez. Az igazi vallást az ember nem tarthatja meg csak önmagának, mert ez a lelkület ellentétben áll az evangélium elveivel. Ha Krisztus lakik a szívben, lehetetlen elrejteni vagy elhomályosítani jelenlétének fényét. Ellenkezőleg, egyre ragyogóbbá válik, amint a lelket körülvevő önzés és bűn ködét napról napra szétoszlatják az igazság Napjának fényes sugarai.
Isten népe az Ő képviselője a Földön, és Ő azt akarja, hogy e nép minden tagja fény legyen a világ erkölcsi sötétségében. Az egész országban, a kis- és nagyvárosokban és a falvakban szétszóródva ők Isten tanúi; azok a csatornák, amelyeken keresztül egy hitetlen világ megismerheti Isten akaratának és kegyelmének csodás dolgait. Ő azt+D40 akarja, hogy mindazok, akik a megváltás csodájában részesülnek, a küldöttei legyenek. A keresztény kegyessége képezi azt a normát, amelyből a világiak megítélik az evangéliumot. A türelmesen elviselt próbák, a hálásan fogadott áldások, a nemcsak alkalmi szelídség, kedvesség, irgalom és szeretet alkotja azt a fényt, amely a jellemből ragyog fel a világ előtt.
