„Ez a ti órátok, és a sötétségnek hatalma” (Lk 22:53)
Amikor Isten Fia leborulva imádkozott a Gecsemánéban, lelki gyötrelme következtében nagy vércseppekhez hasonló nedv ütött ki a bőrén. Itt vette Őt körül a sűrű sötétség rémülete. Az egész világ bűne nehezedett rá. Az ember helyett szenvedett, úgy, mintha Ő szegte volna meg Isten törvényét. A kísértés színhelye volt ez. Isten világossága visszavonult a szeme elől, és így a sötétség hatalmas urának kezébe került. Lelki gyötrelmében elterült a hideg földön. Magán érezte Atyjának rosszallását. Elvette a bűnös kezéből a szenvedés poharát, és kész volt azt kiinni, hogy helyette majd az áldások poharát nyújthassa az embernek. Az a harag, amely az emberre sújtott volna le, most Krisztust sújtotta. Ekkor remegett meg kezében a titokzatos pohár.
Jézus gyakran járt a Gecsemánéba, hogy elmélkedjen és imádkozzon a tanítványaival… Az Üdvözítő még soha nem érkezett erre a helyre ilyen fájdalommal telt szívvel. Isten Fia nem a testi kínoktól riadt vissza… Az elveszett világ bűne elsöprő erővel nehezedett rá. Az Atyától való elidegenedés, amely a bűn következménye volt, hasító fájdalommal repesztette meg szívét, és nagy vércseppeket fakasztott a homlokából…
Csak halvány fogalmunk lehet Isten Fiának a Gecsemánéban elszenvedett kimondhatatlan gyötrelméről. Jézus valósággal megtapasztalta, hogy az ember bűnének felvállalása elválasztja Őt az Atyától. Urunk bűnné lett az elbukott emberiség érdekében. Az Atya szeretetének visszavonása ezeket a gyászos szavakat hívta elő gyötrődő lelkéből: „Szomorú az én lelkem mindhalálig…” (Mt 26:38)
Isten dicsőséges Fia elveszítette az eszméletét, és haldoklott. Az Atya hírnököt küldött a Mennyből, hogy megerősítse gyötrődő Fiát, és előkészítse Őt véres ösvényére. Ha halandó emberek láthatták volna az angyalok seregének döbbenetét és bánatát, amikor az Atya visszavonta a fény, a szeretet és a dicsőség sugarait egyszülött, szeretett Fiától, akkor megértenék, hogy Isten szemében milyen visszataszító a bűn.
