„Én Istenem, én Istenem! Miért hagytál el engemet?” (Mt 27:46)
Csókkal játszották Jézust az ellenség kezére, majd hurcolták sietve a földi bíróság tárgyalótermébe… Az angyalok serege döbbenettel és megtört szívvel figyelte, hogy a Menny fenségese, a dicsőség koronájának tulajdonosa most töviskoronát visel. Jézus sebektől vérző áldozat lett a feldühödött tömeg kezében, amelyet Sátán haragja szított eszeveszett őrületre. Nézzétek a türelmes szenvedőt! Töviskoszorú van a fején. Folyik a vére a felszakadt erekből…
Nézzétek az elnyomót és az elnyomottat! Roppant tömeg veszi körül a világ Megváltóját. Csúfolódás és gúnykacaj vegyül el az istentelen, durva káromlásokkal… Majd elővezették Krisztust, Isten drága Fiát, és keresztet fektettek a vállára. Minden lépésnél kiomló vére nyomokat hagyott hátra. Keserű ellenségeinek és érzéketlen szemlélőinek csődülete szorongatta, miközben elvezették a keresztre feszítés helyére… Rászögezték a keresztre, hogy ott függjön kifeszítve az ég és a föld között… Az elveszett világ dicső Megváltója most szenvedi el a büntetést az Atya törvényének megrontásáért. Most váltja meg népét tulajdon vére árán…
Volt-e valaha olyan szenvedés és mérhetetlen szomorúság, mint amilyet a haldokló Üdvözítő elviselt! Atyja súlyos neheztelésének tudata tette ennyire keserűvé a poharát. Nem a testi szenvedés vetett véget olyan gyorsan Krisztus életének a kereszten, hanem a világ bűnének elviselhetetlen súlya és az Atya haragjának tudata… A tüzes kísértés, miszerint Atyja mindörökre elhagyta Őt, vezetett a metsző felkiáltáshoz a kereszten: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?…”
Haláltusájában, amikor kilehelte drága lelkét, csakis a hit segítségével bizakodott abban, akinek mindenkor örömmel engedelmeskedett… Megfosztva a diadal csillogó reménységétől, hangos szóval kiáltotta: „Atyám! Kezedbe teszem a lelkemet!”(Lk 23:46) Ismerte Atyja jellemét, igaz voltát, irgalmát és hatalmas szeretetét, ezért ráhagyatkozva a kezei közé esett.
