„Ímé, nem ismert népet hívsz elő, és a nép, amely téged nem ismert, hozzád siet az Úrért, Istenedért és Izráel Szentjéért, hogy téged megdicsőített.” (Ésa 53:5)
Némelyeknek sekélyes nézeteik vannak az elfedező engesztelésről. Úgy képzelik, hogy Krisztus csak kis részben szenvedte el Isten törvényének büntetését. Feltételezik, hogy noha Krisztus magán érezte az Atya haragját, mégis, szörnyű szenvedésein át is tudta, hogy az Atya szereti és elfogadja Őt. Sokan azt gondolják, hogy az előtte tátongó sírt tündöklő reménység világította be, és hogy a jövő dicsőségének bizonyossága soha nem hagyta el Őt. Ez súlyos tévedés. Krisztus leggyötrelmesebb szenvedése az volt, hogy magán érezte az Atya rosszallását. Gondolatainak gyötrelme emiatt olyan felfokozott volt, amelyről az embernek csak halvány elképzelése lehet.
Mennyei Urunk emberré létele, megalázkodása és áldozata sokakban nem okoz mélyebb megdöbbenést annál… mint a Jézust követő mártírok halála. Sok vértanú lassú kínzás, mások keresztre feszítés áldozatai lettek. Miben különbözne hát Isten Fiának halála az ő tapasztalatuktól?… Ha Krisztus szenvedése csupán testi gyötrelmet jelentett, akkor az Ő halála valóban nem volt gyötrelmesebb némelyik vértanú halálánál. A testi szenvedés azonban csak elenyésző része volt Isten szeretett Fia kínszenvedésének. A világ bűne nehezedett rá, és amikor elviselte a megszegett törvényért kijáró büntetést, Atyja haragjának tudata töltötte el. Ez törte meg isteni lelkét… A Kálvária ártatlan szenvedője azt a válaszfalat ismerte fel, és érezte át mélységesen, amelyet a bűn emel Isten és az ember közé. A sötétség hatalmas uralkodói gyötörték. Egyetlen reménysugár sem világította be előtte a jövőt… A sötétségnek ebben a borzalmas órájában, amikor az Atya elrejtette előle az arcát, amikor a világ bűne a vállára nehezedett, és a gonosz angyalok légiói vették körül, ekkor törtek fel ajkáról a szavak: „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet?”…
Az örök élet elnyeréséhez viszonyítva minden más jelentéktelen semmiséggé törpül.
