„Nagy szóval ezt mondván: Méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt és gazdagságot és bölcsességet és hatalmasságot és tisztességet és dicsőséget és áldást.” (Jel 5:12)
Mi ugyan nem vagyunk méltók Isten szeretetére, de kezesünk, Krisztus méltó rá, és Ő képes mindazokat megváltani, akik hozzá jönnek.
Krisztus örül annak, ha látszólag reménytelen embereket, akiket Sátán legyőzött, és eszközéül használt, magához vonzhat, és kegyelmében részesíthet. Örül, ha megszabadíthatja őket attól a szenvedéstől és haragtól, amely az engedetlenekre vár.
Ha az ellenségnek sikerül elérnie, hogy a csüggedő ember ne időzzön Jézus erényein, érdemein, szeretetén és nagy irgal-mán, és levegye a szemét Jézusról, s önmagára tekintsen, akkor máris elvette tőle hite pajzsát, és elnyerte célját. A lélek ki van téve ádáz kísértéseinek. A gyöngék tekintsenek Jézusra, higgyenek benne, és éljék ki a hitüket a gyakorlatban is.
Életét, szeretetét és szenvedését, mindent feláldozott Istennek Fia a mi megváltásunk érdekében. Lehetséges-e, hogy mi, az ilyen végtelen szeretet méltatlan tárgyai, szívünket távol tartsuk tőle? Életünk minden egyes pillanatában az Ő kegyelmi áldásait élvezzük; épp ezért nem vagyunk képesek teljesen megérteni azt a mélységes tudatlanságot és kimondhatatlan nyomort, amelyből kimentett bennünket.
Sokan a vallásos életükben azt a súlyos hibát követik el, hogy érzelmeikre összpontosítják a figyelmüket, és eszerint ítélik meg haladásukat vagy visszaesésüket. Az érzelmek nem biztos útmutatók. Ne belül keressük annak biztosítékát, hogy Isten elfogadott bennünket. Önmagunkban csupán csüggesztő dolgokra lelhetünk. Egyetlen reményünk abban van, ha feltekintünk Jézusra, „hitünk szerzőjére és bevégzőjére” (Zsid 12:2). Benne mindent megtalálunk, ami csak reményt, hitet és bátorítást nyújthat. Ő a mi igazságunk, vigaszunk és örömünk…
Gyöngeségünk és értéktelenségünk tudatának arra kellene vezetnie minket, hogy alázatos szívvel hivatkozzunk Krisztus elfedező áldozatára. Az Ő érdemeire támaszkodva nyugalmat, békét és örömet találunk.
