„Alázzátok meg tehát magatokat Istennek hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon titeket annak idején.” (1Pét 5:6)
Az igazi alázatosság nem jelent szellemi törpeséget, a törekvések hiányát, gyáva meghunyászkodást, sem pedig a kudarctól félve, a terhek lerázását. Az igazán alázatos ember Isten erejében bízva, végrehajtja a Menny szándékát.
Isten maga választja ki az emberi eszközöket. Néha egészen egyszerű embereket a legnagyobb feladatokkal bíz meg, mert hatalma az emberi gyengeség által mutatkozik meg. Nekünk megvan a saját mércénk, és ahhoz mérten jelentjük ki az egyik dolgot nagynak, a másikat pedig kicsinek. Isten azonban nem a mi normánkkal mér. Ne gondoljuk, hogy Istennek nagy, ami nekünk nagy; vagy ami nekünk kicsi, neki is az.
Rosszul tesszük, ha saját érdemeinkkel büszkélkedünk… Nem a cselekedeteinkért kapjuk a jutalmat, nehogy bárki is dicsekedjék. Minden jutalom kegyelemből van…
Az „én” felmagasztalása nem egyeztethető össze a vallással. Akinek öndicsőítés a célja, az nélkülözi azokat a jellemvonásokat, amelyek hatékony munkássá tehetik Krisztus szolgálatában. A gőg és elbizakodottság lerontja a munkát…
A keresztény ember, aki a magánéletében is keresztény; aki bizonyságot tesz kereszténységéről naponkénti önmegtagadásával, szándékai őszinteségével, gondolatai tisztaságával, a bosszúságok közötti szelídségével, hitével és kegyességével, a kicsi dolgokban való megbízhatóságával; aki családi életében Krisztus jellemét képviseli, Isten szemében még a világszerte ismert misszionáriusnál és mártírnál is becsesebb lehet…
Nem a tudásunkban, társadalmi rangunkban, a munka sokaságában vagy a reánk bízott képességekben található sikerünk titka; nem is az emberi akaratban. Ha tehetetlenségünket érezve, készséges és engedelmes szívvel Krisztusra tekintünk, általa, aki minden erő és értelem forrása, egyik győzelmet a másik után arathatjuk… Azok, akik őszinte hittel és szeretettel szolgáltak Istennek, kegyelméből áldott jutalmat kapnak.
