„Az Úrnak áldása, az gazdagít meg, és azzal semmi nem szerez bántást.” (Péld 10:22)
Amikor Jákób kétségbeesetten megragadta az angyalt, és könnyek között esdekelt, a mennyei követ, hogy próbára tegye Jákób hitét, emlékeztette bűnére, és igyekezett elmenekülni tőle. De Jákób nem engedte el. Tudta, hogy Isten kegyelmes, és bízott a könyörületében. Hivatkozott a bűnbánatára, és szabadulásért esedezett. Amint felidézte az életét, majdnem kétségbeesett, de szorosan fogta az angyalt, és buzgó, gyötrődő lélekkel kitartóan könyörgött, amíg nem győzött.
Ugyanezt fogja Isten népe is átélni a gonoszság hatalmával vívott utolsó küzdelmében. Isten próbára fogja tenni hitüket, állhatatosságukat, szabadító hatalmába vetett bizalmukat. Sátán megkísérli megrémíteni őket sorsuk reménytelenségének gondolatával… Rájuk nehezedik hibáik tudata, és megvizsgálva életüket, minden reményük elvész. De Isten nagy kegyelmére és saját őszinte bűnbánatukra gondolva, Isten ígéreteire hivatkoznak, amelyeket Krisztus által a tehetetlen, bűnbánó bűnösök kaptak. Hitük nem lankad, ha imájukra nem kapnak azonnal választ. Isten erejébe kapaszkodnak, mint Jákób az angyaléba, és ezt mondják „Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet” (1Móz 32:26).
Jákób története mégis azt bizonyítja, hogy Isten nem veti el azokat, akiket bűnre csábítottak, de bűnbánattal visszatértek Istenhez. Jákób alázat, bizalom és hit által győzött ott, ahol a saját erejével küzdve kudarcot vallott. Isten így tanította meg a szolgáját arra, hogy csak az ő hatalma és kegyelme adhatja meg neki azt az áldást, amire sóvárog. Így lesz azokkal is, akik az utolsó napokban élnek. Amikor veszélybe kerülnek, és kétségbeesés tölti el a lelküket, egyedül a Krisztus érdemei általi engesztelésre támaszkodhatnak. Önmagunktól semmit sem tehetünk. Tehetetlenségünkben és érdemtelenségünkben a megfeszített és feltámadt Megváltó érdemeiben kell bíznunk. Senki sem pusztul el, aki ezt teszi.
