„Szeressed azért az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből,teljes elmédből és teljes erődből. Ez az első parancsolat. A második pedig hasonlatos ehhez, szeresd felebarátodat, mint magadat. Nincs más ezeknél nagyobb parancsolat.” Mk 12:30–31
Ezen a két parancsolaton függ az erkölcsi lények minden kötelessége és örök érdeke. Akik teljesítik a mások iránti kötelességüket, és olyan bánásmódban részesítik embertársaikat, mint amilyet a maguk számára is kívánnak, azok eljutnak arra a pontra, ahol Isten ki tudja nekik nyilatkoztatni magát. Az Úr helyeslőn tekint az ilyenekre. A szeretet tökéletessé teszi őket. Munkájuk és imájuk nem hiábavaló. Folyamatosan kegyelmet és igazságot merítenek a kútfőből, és másoknak is továbbadják az isteni világosságot és üdvösséget…
Az önzés utálatos Isten és a szent angyalok szemében. E miatt a bűn miatt sokan nem nyerik el az áldást, pedig az megörvendeztetné őket. Önző szemük a maguk dolgaira tapad. Nem viselik annyira a szívükön a mások érdekét, mint a magukét. Visszájára fordítják Isten rendjét. A többi emberrel nem, csak saját magukkal tesznek úgy, ahogyan azt a maguk esetében másoktól is elvárnák. A többiekkel pedig úgy bánnak, ahogy önmagukra nézve azt elképzelni sem tudnák.
Hogyan tudunk növekedni a kegyelemben? Csak úgy, hogy megüresítjük a szívünket az énünktől és önzésünktől, majd Isten kezébe helyezzük azt, hogy az isteni minta szerint alakítsa át. Kapcsolatunk lehet a világosság élő közvetítőjével. A mennyei harmat üdíthet fel bennünket, és a Menny zápora szállhat ránk. Amint magunkévá tesszük Isten áldásait, kegyelmének nagyobb mértékét tudjuk a szívünkbe fogadni. Amint megtanuljuk elviselni a láthatatlan Istenre való pillantást, Krisztus képmására változunk el. Krisztus kegyelme nem tesz bennünket büszkévé és önhitté. Szelídek és alázatos szívűek leszünk.
A kegyelemben való növekedés nem teszi büszkévé, magabízóvá és dicsekedővé az embert, hanem semmiségének és az Úrtól való teljes függőségének tudatára ébreszti.
