„Kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Máté evangéliuma 14,31)
Az életünk során sokszor nézünk szembe próbákkal és csalódásokkal is. Előfordulhat, hogy nélkülözünk, vagy szorult helyzetbe kerülünk. Ilyenkor arra gondolunk, hogy messze eltávolodtunk Istentől, mert ha Ővele jártunk volna, nem szenvednénk ennyire. A kétely és kétségbeesés felgyülemlik lelkünkben, és így szólunk: „Az Úr elhagyott, és rosszul bánik velem. Miért engedi meg, hogy így szenvedjek? Nem szerethet engem, mert ha szeretne, akkor elhárítaná a nehézségeket.”
Isten nem mindig vezet bennünket a legkellemesebb helyekre. Ha ezt tenné, akkor önelégültségünkben elfelejtenénk, hogy Ő a mi segítőnk. Arra vágyik, hogy megismertesse velünk önmagát és a rendelkezésünkre álló, bőséges javakat. Azonban megengedi a próbákat és a csalódásokat is, hogy felismerjük tehetetlenségünket, és megtanuljuk segítségül hívni Őt, aki hűsítő forrásokat fakaszthat a kőkemény sziklából is.
Amikor majd szemtől szemben állunk Istennel, amikor úgy fogunk látni, ahogyan minket látnak a mennyei lények, és úgy fogunk ismerni, ahogyan minket ismernek (Korinthusiakhoz írt I. levél 13,12), akkor megtudjuk, hogy Krisztus mennyi terhet hordozott értünk, s még mennyivel többet hordozott volna, ha gyermeki hittel mindig Őrá bízzuk magunkat.
Isten szeretete nyilvánul meg abban, ahogyan népével bánik. A bajban, betegségben, csalódásokban és próbákban irányítsuk figyelmünket az Ő dicsőségének fényére, nézzünk Megváltónkra! Azonban hitetlenségünkkel gyakran megszomorítjuk a szívét.
Isten szereti gyermekeit, és szeretné, ha legyőznék a csüggedést, amely által Sátán akar erőt venni rajtuk. Ne adj helyet a hitetlenségnek! Ne nagyítsd fel a nehézségeidet! Gondolj arra a szeretetre és erőre, amelyet Isten kinyilvánított irántad a múltban. (The Signs of the Times, 1906. december 12.)
