„Isten kegyelme által vagyok, ami vagyok és az Ő hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet munkálkodtam, mint azok mindnyájan, de nem én, hanem Isten velem való kegyelme.” (Korinthusiakhoz írt I. levél 15,10)
Bár igyekezhetünk előrébb jutni a keresztényi élet útján, ám ha egy idő után saját emberi erőnkben kezdünk bízni, akkor hamarosan szem elől veszítjük Jézust, hitünk elkezdőjét és bevégzőjét, s ennek eredménye kudarc és mindannak az elvesztése, amit addig elnyertünk. Valóban szomorú azoknak az állapota, akik ellankadnak az úton, és megengedik a lelkek ellenségének, hogy elrabolja tőlük lelki ajándékaikat. (Az apostolok története, 532–533. o.)
Isten szeretete a lelkünkben közvetlen befolyást gyakorol életünkre, értelmünkre és érzelmeinkre, hasznos tevékenységekre indítva bennünket. Isten gyermeke mindaddig küzd, amíg elnyeri Krisztus életadó erejét, és felöltheti az Ő igazságának ruháját. Ha valamilyen gyengeséget látunk a jellemünkben, nem elég, hogy ismételten megvalljuk azt, hanem rendíthetetlen elhatározással kell törekednünk a hiba legyőzésére azáltal, hogy fejlesztjük magunkban az azzal ellenkező nemes jellemtulajdonságokat. Ne akarjuk kikerülni ennek a munkának az elvégzését! Fáradhatatlan tetterőre van szükségünk, de Isten nem várja el tőlünk, hogy a saját erőnkből munkálkodjunk. Az isteni erő arra vár, hogy birtokba vegyük. Az a keresztény, aki őszintén törekszik az önmaga feletti győzelem elnyerésére, szívébe fogadja ezt az ígéretet: „Elég neked az én kegyelmem.” (Korinthusiakhoz írt II. levél 12,9)
A hit imájával összekapcsolódó személyes erőfeszítéseink által nevelhetjük lelki természetünket. Így jellemünk napról napra hasonlóbbá válik Jézus Krisztus jelleméhez. A hosszú ideig dédelgetett szokások legyőzése kemény küzdelmünkbe kerülhet, azonban Krisztus kegyelme által győzelmet arathatunk felettük. (Review and Herald, 1884. június 10.)
