„Hallgasd meg, Isten, az én kiáltásomat, figyelmezz könyörgéseimre! E föld széléről kiáltok hozzád, mert szívem elepedt. Vígy el engem innen a sziklára, ahova én nem juthatok, mert te vagy menedékem és erős tornyom az ellenség ellen.” (61. zsoltár 2–4)
Megfigyelted-e már a sólymot, amikor üldözi a félénk galambot? Ösztöne megtanította a galambot arra, hogy a sólyom csak akkor tudja elragadni zsákmányát, ha magasabban repül áldozatánál. Így a galamb állandóan magasabbra emelkedik az ég felé, a sólyom pedig igyekszik előnyt szerezni felette. De hiába. A galamb mindaddig biztonságban van, amíg nem engedi, hogy bármi is megállítsa a fölfelé repülésben. Ha azonban egyszer meginog és alacsonyabban repül, éber ellensége azonnal lecsap áldozatára. Többször is lélegzet-visszafojtva figyeltük ezt a jelenetet, teljes részvétet érezve a kis galamb iránt. Milyen szomorúak lettünk volna, ha a galamb áldozatul esik a sólyomnak!
Életünk végéig harcban állunk Sátánnal és félrevezető kísértéseivel. Az ellenség felhasznál minden érvet, minden szédítő hitegetést, csábítást, hogy megzavarja lelkünket, azért komoly erőfeszítéseket kell tennünk az örök élet elnyerése érdekében. Nem szabad letennünk fegyverzetünket, sem elhagynunk a küzdőteret, amíg el nem nyertük a győzelmet, és nem örvendezhetünk Megváltónkban.
Amíg tekintetünket Megváltónkra irányítjuk, hitünk szerzőjére és bevégzőjére, addig biztonságban vagyunk. A mennyeieket kell keresnünk, nem a földieket! Hit által mindig magasabbra és magasabbra emelkedhetünk Krisztus kegyelmi ajándékainak elnyerésében. Naponta szemlélve az Ő csodálatos jellemét, mindig jobban át kell változnunk dicső képmására. Amíg ily módon kapcsolatban állunk a mennyel, addig Sátán hiába veti ki ránk a hálóját. (Youth’s Instructor, 1898. május 12.)
