„A vendégszeretetet gyakoroljátok egymás iránt, zúgolódás nélkül. Ki-ki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal, mint Isten kegyelmi ajándékainak jó sáfárai.” (Péter apostol I. levele 4,9–10)
Ha a vendégszeretet lelkülete kihal, akkor szívünket megbénítja az önzés. (41. kézirat, 1903)
A vendégszeretet a Szentlélek által felsorolt tulajdonságok közül az egyik ismertetőjele azoknak, akik felelősséget hordoznak a gyülekezetben. Az egész gyülekezetnek szól a biztatás: „A vendégszeretetet gyakoroljátok, zúgolódás nélkül.” (Péter apostol I. levele 4,9)
Ezeket az intéseket nagyon elhanyagolták a gyülekezetekben. Az igazi vendégszeretetet még a hűséges hitvallók közül is csak nagyon kevesen gyakorolják. Saját népünk között se tekintik olyan áldásnak és kiváltságnak az igazi vendégszeretet gyakorlását, mint kellene. Általában nem nagyon kedvelik a társaságot, és kevés hajlandóságot mutatnak arra, hogy még két-három embernek adjanak helyet a családi asztalnál, panaszkodás vagy hivalkodás nélkül – sokan a készülődés nehézségeire hivatkoznak, és azzal érvelnek, hogy túl sok gonddal, munkával jár. De nem így volna, ha ezt mondanátok: „Nem tettünk különleges előkészületeket, de szívesen látunk benneteket, és szívesen adjuk azt, amink van.” Egy váratlan vendég többre értékeli a szívélyes meghívást a legkörültekintőbb előkészületnél is.
Krisztus számon tart minden összeget, amit arra adtak ki, hogy Őérte megvendégeljenek valakit. Azoknak a nevét, akik Krisztusért megvendégelik testvéreiket, és megteszik a tőlük telhető legjobbat, hogy a látogatást áldássá tegyék vendégeik és családtagjaik számára, feljegyzik a mennyben mint olyan emberekét, akik különös áldásra érdemesek. (Bizonyságtételek, VI. köt., 342–354. o.)
Amikor megnyitod ajtódat Krisztus szegényei és szenvedői előtt, láthatatlan angyalokat fogadsz be. Mennyei küldötteket hívsz meg, akik az öröm és béke szent légkörét hozzák otthonodba. Dicséretet mondva jönnek be hozzád, s ennek visszhangja a mennyben is felcsendül. A könyörület minden cselekedetére felhangzik a mennyben a dicsérő ének. (Jézus élete, 639. o.)
